Májusi hétvége, vasárnap kora délután, Klagenfurt. A kirándulócsoport már szétszéledt a hazaút utolsó állomásán, ebédelni, várost nézni, sörözni, bóklászni.

Ők egy másik házaspárral ültek le ebédelni egy teraszon, aztán még volt egy órácska, nézelődni.

Már a busz felé tartottak, amikor a városi színház előtti téren valami furcsa „kiállításra” figyeltek fel. Mintha négy iskolai táblát állítottak volna fel négyszög alakzatban. Négy fekete tábla, mintha vonalak is lettek volna rajta, meg valami írás. Firkálások.

A nő tovább sétált, a barátnőjével éppen nyári programot terveztek nagy lelkesedéssel, időnként hangosan felnevetve.

A férfi a táblák felé vette lépteit. A hozzá közelebb eső táblán ugyanaz a kezdősor szerepelt, egymás alatt sokszor:

„Bevor ich sterbe, möchte ich".

Némileg megkopott német tudásával gyorsan összerakta, hogy egyfajta „bakancslista” kerekedik a táblára írt mondatokból. „Mielőtt meghalok, szeretnék…”.

Továbblépett, látni akarta, hogy a többi három táblán vajon mi szerepel.

Az egyiken angolul „Before I die, ….”, aztán olasz és szlovén nyelven, vélhetően ugyanez. Minden tábla alján egy plexidobozkában fehér kréta, meg egy törlőrongy. Próbálta kisilabizálni az írásokat, sok pajzán (néha vulgáris) megjegyzés között az ilyenkor megszokott utazási, találkozási, időtöltési ötletek, néha már-már coelho-i magasságokat súroló kívánságok.

Ekkor tűnt fel a tér sarkában egy kisebb csoport. Idősebb házaspár, egymásba karolva, mögöttük néhány harminc körüli férfi és nő. Kitűntek a kisvárosi vasárnap délután unalmából. A férfi megpróbálta kitalálni, milyen nemzetiségűek, mert az rögtön látszott, hogy nem osztrákok. Az idősebb párban volt valami délolaszos, kicsit keresztapás felsőbbrendűség, a ruhájukból a német jólneveltség áradt, de akár szlovének is lehetnek.

A fiatal pár mögöttük még rejtélyesebb volt. Testvérnek túlságosan udvariasak voltak, házastársnak túlságosan távolságtartók. Ahogy közeledtek, próbálta megfejteni, hogy milyen nyelven beszélnek, de halkan beszéltek ahhoz, hogy értse.

A férfi megvonta vállát és a felesége után eredt. Még visszanézett, és látta, hogy az idősebb férfi olvasgatja a táblát, jót mosolyog, aztán odakiált valamit a feleségének. Talán annyit, hogy „mindjárt megyek”? Aztán felkapott egy krétát, pár szót odafirkantott az angol táblára, és már lépdelt is az asszony felé. Megálltak a téren, szerelmesen átölelték egymást, amíg a hozzájuk tartozó fiatalok csináltak néhány fotót kettőjükről a színház előtt, a virágzó leanderek társaságában.

A férfi nem bírt a kíváncsiságával. Visszalépett elolvasni, mi került a táblára. A második sorba írta, ennyit messziről is látott. Ez állt ott:

„Before I die... get divorced."

Mielőtt meghalok, szeretnék elválni.

A négyes csoport már a tér másik felén ballagott. Az idősek kézen fogva, a fiatalok mögöttük. A férfi agya sebesen pörgött. Ezek szerint az idős pár nem férj és feleség. Legalábbis fura lenne így kiírni a kívánságot, ha egyszer a feleségével van. A két fiatal meg talán a gyerekeik, akik nem testvérek.

És ennyi idősen még az a vágya, hogy szeretne elválni? Eddig miért nem tette? És milyen élete lehetett, ha ez a legfontosabb számára, így túl a hatvanon? És vajon mit szól a két fiatal mindehhez? Csak nézte őket, és nem tudta irigyelni a láthatóan jómódú, tisztes öregeket.

Aztán más jutott eszébe. Ő vajon mit írna a táblára? Mit szeretne még, így negyvenöt évesen, mielőtt meghal? Egyetlen mondat ugrott be elsőre:

„Egy hétvége, kettesben, Nórival.”

Megrázta a felismerés. Tényleg ez a legfontosabb az életében? Erre vágyik, mielőtt meghal? És ez annyira megvalósíthatatlannak tűnik, hogy felírná egy táblára, hátha a sors valahol elolvassa és hozzásegíti a teljesüléshez?

Hirtelen egészen máshogy látta az idős házaspárt…

A felesége már a busznál állt, és integetett felé. Felgyorsította lépteit, hamarosan ő is odaért.

„Merre jártál?”

„Csak megnéztem a táblát, de semmi érdekes nem volt rajta.”

A feleségét Erikának hívják.

Nóri pedig valaki másnak a felesége.

Péter