És itt állt a nő huszonhét évesen. Babával a hasában. Egy olyan babával, akit talán soha nem akart. Soha nem érezte magában a vágyat, hogy egyszer anya legyen. Se kicsit, se nagyon. Nem magyarázkodott egyáltalán emiatt, nem kereste a miérteket. Egyszerűen csak nem érezte.

Mindig is nagy szószólója volt az egyenjogúságnak, annak, hogy minden nőnek joga van eldönteni, szeretné-e megtartani a kisbabáját vagy sem. És úgy vélte, ezt a döntést senkinek, semmilyen körülmény  között nincs joga megkérdőjelezni.

Aztán a harmadik teszt is pozitív lett.

A fejében pedig kezdett összeállni a kép, a rosszullétek, étvágytalanság, szédülés, kedvetlenség, ami nem a várva várt menstruáció előtti tünetegyüttes volt ezúttal, hanem éppenséggel egy kezdődő élet a méhében. Az ultrahang is egyetértett, így akkor már meg sem lepődött rajta.

Azóta, mintha minden napját álmodva élné, nincs a jelenben, a gondolatai valahol egy másik valóságban járnak. Türelmetlen, nem beszélget, gyűlöl minden percet a munkahelyén, gyűlöli, hogy mindennap látja őt. A férfit. Az apát. Gyűlöli, hogy három napig a leggondoskodóbb, legbizakodóbb, legboldogabb férfi volt, aki már lépésről-lépésre eltervezte, mi hogyan lesz. Eddig tartott. Három napig. Három kurva napig. A nő meg nem tudja, mit jelent az életében ez a fordulópont. Össze van zavarodva? – gondolja magában. Szeretné? Nem tudja, mert nem beszél. Ez volt az utolsó mondata három nappal ezelőtt: „Akkor a héten találkozunk és  beszélünk.” De sem hívás, sem sms, sem beszélgetés a munkahelyen.

Aztán szépen lassan összegezte magában: Ki ő, hogy bárkire is várjon? Az ő élete, az ő teste, az ő döntése. Egyedül az övé. Egyedül. Ez egy erőteljes állapot, de félelmetes is. Tudja az erejét, éli az erejét. Tudja, hogy bármire képes, bármilyen döntést meg tud hozni – és amellett kitartani. De nem akarja egyedül csinálni. Miért kellene egyedül csinálnia? Elég meló egy gyerek nevelése két szerető embernek akkor is, ha akarják a babát. Hát még egyedül, és úgy, hogy nem is akarja. A teremtésnél is ott volt ő. A férfi. És most nincs. Hibáztatás? Lehet. Inkább csalódottság és fáradtság. Tudja, nagyon jól, hogy mindenkinek joga van olyan döntést hoznia, amilyet csak akar. És a férfi most dönt. Ahogy akar. Csak bosszantja a három nap.

És a baba még mindig a hasában. Az nem „múlt el" három nap alatt.

Az ő érdeklődése és szeretete tovább tart, mint három nap. Érzik egymást. A baba azért jött, mert szereti őt. Hogy egyszer és mindenkorra megmutassa, hogy ez a hatalmas, végtelen, feltétel nélküli szeretet saját magában van. Elég volt a hitetlenkedésből. Itt a bizonyíték élesen a szemében. A babának sem mindegy, hogy most jön-e vagy máskor, bár a lelkek síkján nincs idő. Ő csak szeret, a forma és dimenzió neki mindegy.

Ebben a kis mikrokozmoszban csak ők léteznek. Ketten. Beszélgetnek, szeretik egymást.

Sír. Sokat. Egyszerre lenyűgözve a csodától és szeretettől, amit ilyen mélyen él, és a fájdalomtól, görcstől, hogy nem tudja, mit tegyen.

Nem akart anya lenni. És most itt áll, babával a hasában. Egy hónap, és kezd az álommunkahelyén, ezért dolgozott, ezt magának teremtette, végre azt csinálhatja, amit igazan szeret. Fantasztikus főnökkel, fantasztikus fizetéssel. Októberig, aztán utazni fog, világot járni, tanulni, tapasztalni. Három éven belül a saját éttermét nyitja meg, ehhez inspirálódik most, tanul és utazik. Utazni egy babával? Egyedül? Lehetséges? Nem tudja, még soha nem csinálta.

Még mindig várja a férfit.

Bár már nem tudja, hogy ezt igazán akarja-e. Elege van belőle, és ki van ábrándulva, de még ott az utolsó kis remény, hogy valamit mégiscsak jelent neki ő, a baba, az együtt töltött szerelmes hónapok. Nem is igazán a jövőt, együtt, családdal, gyerekkel várja, hanem a jelenlétet, hogy a másik döntés könnyebb legyen. 

Két hét múlva már egy másik országban lesz, barátokat látogat és pihen, mielőtt kezdi a várva várt új munkáját. Ez a két hét azt is jelenti, hogy meg fogja hozni élete legnehezebb döntését.

A kérdés, amit minden döntése előtt feltesz magának: „Ki és mi akarok lenni ebben a helyzetben?” Lehet-e az a döntés, amellyel úgy dönt, hogy ezt a babát most elengedi? Meg fogja hallani a választ a következő hetekben. Ebben biztos. Közben fáj a szíve. Ott szeretné meghozni a döntését, mert abban az országban van abortusztabletta. Nem akarja megvárni, amíg „hazamegy” Magyarországra, egyrészről, mert csak egy hetet lesz ott, másrészről, gondolkodási idő, hogy biztos-e, és a sok egyéb herce-hurca után nem akarja, hogy kikaparják a méhét, ahogy „nagyon kecsegtetően” a budapesti magánklinikák listáján szerepel ez a szolgáltatás.

Tudja, bárhogy is dönt, az úgy lesz jó. Ezekben a pillanatokban tisztán lát, és nem is fél.

Soha nem akart anya lenni. És most beszélget a babájával. Élvezi minden percét.

Minden nőnek joga van eldönteni, hogy szeretné-e megtartani a kisbabáját vagy sem.

Abban a szerencsés helyzetben van, hogy az ő valóságában ez legális, biztonságos és megengedett. Szabad döntése van. És kimondhatatlanul hálás, hogy bár nem szándékosan, de a baba szerelemben teremtődött, és nem erőszak, kényszer, bűncselekmény által. Az a paradox a helyzetben, hogy úgy érzi, egy nőnek, embernek soha nem szabadna abba a helyzetbe kerülnie, hogy döntenie kell: szeretné-e megtartani a kisbabáját vagy sem.

Mert melyik a jó döntés? Mi van akkor, ha szeretné az egészet? Dolgozni, utazni, világot látni, kapcsolatban lenni a kisbabával együtt? Megélheti az egészet? Mi van, ha továbbra is egyedülálló? Akkor is lehetséges?

Gerda