–

A naivabb, jóhiszemű emberek számára talán tényleg nagyobb veszélyt jelent manapság a párkeresés. És ettől teljesen beparáznék. Még belekezdeni is félnék, nemhogy benne lenni. Gondoljatok bele, egyedül húzogatjuk jobbra-balra a képernyőt, válogatunk az arcok között, aztán fejest ugrunk a később értelmetlennek bizonyuló csetelésekbe tényleges benyomás és információ nélkül (éljenek az emotikonok).

Ezek nélkül a saját intuíciónk – ami igencsak fontos volna ebben a helyzetben – teljesen magára van hagyva...

Hogy sokkal sekélyesebb lenne a szinglik ismerkedési folyamata, mint régen? Azt kötve hiszem, már csak a saját szüleimet elnézve is. Apám állítólag a nyolcvanas években minden szimpatikus lánytól megkérdezte az E-klubban, hogy hol lakik. Aki nem a saját kerülete hozzá közel eső részén lakott, az „ment a levesbe” – ahogy ő szokta mondani. Hogy miért? Praktikus okokból. Akkoriban éjszakai buszok híján nehéz volt hazakísérni egy lányt késő este, így ő már a megismerkedés előtt „előszűrte” a csajokat. Durva? Durva. És sekélyes. Mert lehet, hogy lett volna egy kedves, pont hozzá illő XVIII. kerületi lány, akivel életük végéig jól meglettek volna. Helyette anyukámba futott bele, aki viszont szintén rózsadombi lány volt, így egy év múlva létrejött a frigy. De össze sem költözhettek előtte, mert akkoriban az sem volt „divat”. Így maradt a házasság utáni ismerkedés... annak minden hátulütőjével. Ebből a kapcsolatból lettem én, állítólag szerelemgyerekként, majd hétéves koromban a húgom... már nem annyira szerelemgyerekként. Mi juttatta el őket összesen 14 év után oda, hogy elváljanak? Az egy másik történet.

Én ezzel a batyuval a hátamon kezdtem meg az ismerkedést a fiúkkal, és végig meg voltam győződve arról, hogy nekem márpedig jobban fog sikerülni. Nem leszek olyan naiv és megalkuvó, mint az édesanyám volt: kiállok magamért, nem lustulok el, és nem hagyom el magam akkor sem, ha otthon leszek a gyerekekkel. A társadalmi elvárásoknak megfelelően én leszek az a nő, aki majd mindig szépen felöltözve és természetes sminkben, lágy parfümillattal körbelengve várja haza az ő csodálatos férjét, akire nem ontja rá az egész napi terheket és élményeket, ahogy belép az ajtón. Amolyan igazi szuperwoman leszek, aki egyik kezében a pár hónapos csecsemőt, a másikban a fakanalat tartja, miközben hellyel kínálja a férjét az ebédlőasztal mellett, elé rakja a Vidék Íze magazin legújabb számából könnyedén megfőzött vacsorát, miközben végig mosolyog, és sosem panaszkodik. Csak létezik és szeret.

Na, ezt valóban sikerült másként csinálnom, mint anyám, de – mint később kiderült – semmi értelme nem volt...

Mert a rossz érzésekkel megfogalmazott, majd átfogalmazott férfi-nő kapcsolatra vonatkozó „szabályaim”: na, majd én megmutatom az őseimnek, hogy kellett volna ezt csinálni attitűd helyett szimplán fel kellett volna dolgoznom azt a puszta tényt, hogy anyukám és apukám mindent úgy csináltak, ahogy ők a legjobbnak ítélték. Nem minket, gyerekeket akartak megbántani, hanem egyszerűen nem tudták másképp megoldani a kapcsolatukat.

Ám mivel azokat a mintákat hoztam magammal, amiket... ezért én is csak ezek alapján tudtam párt választani. A jelenség neve: transzgenerációs minta. Olyan – a családunktól kapott – minták ezek, amelyek tudat alatt irányítják a választásainkat, döntéseinket... a sorsunkat. Állatira koncentráltam arra, hogy milyen párkapcsolatom és párom NE legyen, mert majd én tudom a tutit… Aztán mégiscsak olyan lett. Igaz, sosem bántalmazott a férjem fizikailag, és csúnyán sem beszélt velem, de később, amikor egy kicsit jobban képbe kerültem a lelki- és gazdasági bántalmazás fogalmaival, felismertem és elismertem, hogy mekkora szarban bajban vagyok. Ez egész pontosan akkor történt, amikor otthon voltam az elsőszülött gyermekünkkel, miközben már a második is bennem fejlődött. Látjátok, hogy ez a legjobb pillanatok egyike a nagy felismerésekre, önismeretre, ugye?

De nem adtam fel. Pedig az egész családom ellenem fordult, én voltam a világ legnagyobb barma mindenki szemében: hogy miért pont most akarok elválni. Maradjak csendben, és várjak öt-hat évet, szerezzek magamnak egy jól fizető állást, és majd talán akkor kiléphetek.

Nem számít, hogy az év 150-200 napján a férjem külföldi útjai miatt a kutya nem nyitja rám az ajtót, és nagy hassal, heti 30 ezer forintból igyekszem mindent kihozni, megvenni és hazacipelni a babakocsira és a fülemre aggatva. Azon persze mindenki bőszen fel volt háborodva a családomban (és ujjal mutogatott a férjemre), hogy mindezt autó nélkül kell megoldanom, holott van jogosítványom... és a férjem milliomos. De én, mint láttuk, generációsan indukáltam a korlátokat magam köré. Az volt az ismerős rendszer, amit magammal hoztam, és sokáig nem voltam képes kilépni belőle.

Csak teremtettem és teremtettem magam körül a kakit, amiben aztán egyre mélyebbre süppedtem.

Egy nap annyira mélyre csúsztam, hogy tér- és időérzékemet teljesen elvesztve ültem a zuhany alatt magzatpózba kuporodva – már amennyire azt egy hat hónapos terhes anyuka hasa engedi –, zubogott fejemre másfél méterről a megtisztító víz, és ordítva bőgtem. Segítségért kiáltottam és imádkoztam, de már azt sem tudtam, hogy Istenhez vagy az Univerzumhoz. Mindegy, csak jöjjön valaki, aki segít…  

Hogy ez miként folytatódott, és hova jutottam végül, az egy másik epizód, itt most csak annyit szeretnék megosztani, hogy megjártam a hadak útját. És engem is mások pozitív történetei tartottak életben: például az, hogy a mozgássérült otthon mellett lakva nap mint nap benéztem oda (egykor önkénteskedtem is náluk), és hálát adtam a sorsnak, hogy egészségesek a gyerekeim. Igen, én most épp válok, és keservesen érzem magam, de a kicsik jól vannak, szépen fejlődnek. Mert a viharnak egyszer vége lesz, és ismét jobb idők jönnek. A felhők mögött pedig már süt a nap, csak lehet, hogy még nem látjuk.   

Én nem a Tindert utálom vagy az okostelefonokat en bloc, hanem azt, ahogyan mindezek átkúsztak intim szféránk mezsgyéjén, és az igazi társak helyettesítőivé váltak. Ha nem figyel az ember, akkor tönkreteszik a párkapcsolatok intimitását. Ahogy a férj a hitvesi ágyban is a telefonját simogatja és nyomogatja a saját felesége helyett (már elnézést...), és észre sem akarja venni annak közeledését. Hogy már szinte meg sem lepődünk azon, ha egy házaspár ritkán beszéli meg az ügyeit otthon a kanapén ülve, teát szürcsölgetve, helyette e-maileket küldenek egymásnak a munkahelyükről. Vagy a másik kedvencem, amikor a férj e-mailt küld az egyébként a franciaágyban mellette fekvő feleségének, hogy csak két fogkrémet vett a megbeszélt három helyett, és nem jól osztja be a „kosztpénzt”... (Velem persze ilyen sosem történt, mindezt csupán kitaláltam, haha.)

Szóval azt hiszem, nem kell ahhoz Tinder, hogy az ember mellényúljon...

Köves Cecília

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/KIRAYONAK YULIYA