-

Ne hívjuk már embercsempészetnek a segítséget! Értem én, hogy az adott zavaros körülmények között, a rétegelt féligazságok mázsás terhe alatt ez a hivatalos megnevezés nyög, de nevetséges, vagyis inkább sírnivaló! Embercsempész? Én? Ugyan. Annyi történt csupán, hogy jókor voltam jó helyen: jó szándékkal, jó baráttal, jó kocsival, jó szerencsével, és a jótett helyébe mi nem vártunk lófaszt se. Vagyis de. Azt vártuk, reméltük, azért izgultunk, szinte már követeltük a helyzettől, hogy nekik, igen, csakis nekik – no és általuk minden szíriainak, menekülni kénytelen embertársunknak, sőt, a világnak (jajj!) - jobb legyen.

„Heuréka! Kéne a kocsid..."

Tavaly augusztus végén ezzel a szimpla üzenettel hívott fel Dani, majd elhadarta a tényállást, miszerint perzselődő világunk kurva kicsi, innen-meg-onnan vannak ezek a szírek, fiatalok, jó fejek, ez-meg-az ismeri is őket, nagy a szar, menekülnek, Svédországba tartanak, de a határ... meg az épp épülő kerítés, vágod, le kéne menni értük Röszkére. Vágtam, a kocsit odaadtam, Sári (húgom) és Dani tették a dolgukat. A szír házaspár így Aleppóból magyarországi luxuskitérővel (haha!) Svédországba menekülhetett. Aztán küldtek boldog fotót. Örültünk, csendben, fogcsikorgatós kussolással, mint valami szamizdat lapszám friss nyomtatásakor a lelkes kockás inges, feltűrt ingujjban.

Aztán mindenki szaladt tovább a dolgai után, nnna, ez is megvolt, még sincs béke. Teltek a napok, a biztonság kedvéért (megint haha!) a kerítés szépen felépült, a társadalom ismét kettéhasadt, a közhangulat alaposan leforrázta a búcsúzó nyár utolsó napjait. Izzadtunk. Mindenféle értelemben. És akkor a Dani megint hívott:

„Heuréka! Kéne a kocsid. De most veled együtt..."

A házaspárnak testvérei is vannak.

Tavaly szeptemberben a röszkei határátkelő környéke életre kelt. Ahhoz képest, amilyen forgalom, kereskedés, bűz, kufárkodás, izgalom és árucsere zajlott az éj leple alatt a (már nem lévő) zöldhatár és az egy szem benzinkút pár négyzetkilométeres sokszögében, egy Mumbai-i halpiac smafu!

Menekülő menekültek, nincstelen, kétségbeesett családok, pénzéhes embercsempészek, portyázó rendőrök, sziréna, reflektorfény, bokrokban búvó kétségbeesés és reményteli vakmerőség. Ja, és mi ketten a Danival.

Féltem.

Ez az igazság. Féltem, hogy nem találjuk meg egymást a kimenekítendőkkel, hogy bajuk esik, hogy bíznak bennünk, a vadidegen barátokban, és mi valahogy mégis elszúrjuk, önhibánkon kívül. Féltem, amikor a rendőrök igazoltattak, és zavarodottan hablatyoltunk nekik nyilvánvaló faszságokat, féltem, amikor fényszóró nélkül araszoltunk egy mellékúton, féltem, amikor az életükért menekülő apukák könyörögtek, hadd szálljanak be, féltem, amikor megszakadt a GPS-kapcsolat, féltem, amikor nem volt hálózat, amikor nem jöttek időben, amikor a kerítés által szaggatott, több hét óta hordott ruháikban végre rájuk leltünk, féltem, és féltem, amikor két illegális menekülttel a hátsó ülésen kerék-csikorgatva fordultam meg a záróvonalon: teljes gázzal Budapest!

Hát még ők hogy féltek. Ketten. Százan. Százezren.

Mindeközben azonban egyetlen másodpercig sem merült föl bennem, hogy nem vagyunk jó helyen! Nem cselekszünk helyesen.

Sose ügyeltem még annyira a sebességkorlátra, mint Röszke és Budapest között (amúgy... de, Budapest és az osztrák határ közt, ám erről majd később), sose vettem annyira figyelembe a KRESZ-szabályait, mint akkor éjjel. Stan remegett és éhes volt, Pan koszlott ruhájából áradt a többhetes kéjutazás bűze. Kényszerszökevény, újdonsült barátainkkal tökéletes angolsággal csevegtünk Pestig, előbb az útjukról, aztán Szíriáról, majd a világ fekete tréfáiról, könnyedén, akaratlanul is enyhítve annak a döbbenetes valóságnak a fájdalmát, hogy épp egyre távolabb szakajtjuk őket imádott, lakhatatlan otthonuktól.

Eszük ágában sem volt Magyarországon maradni, miért is akartak volna? Az előzetesen egyeztetett terv szerint hivatásos csempésznek kellett volna értük jönnie Pestre, aki horribilis összegért vitte volna ki őket Németországig.

Ám a professzionális segítség azonnal lemondta a fuvart, amint lezárták kis hazánk határait. Tanakodtunk. Stan és Pan velünk laktak. Általunk. Várakoztunk, tanácstalanul vagy egy hétig. Akkori munkaköröm (és mondhatom, emberségem) okán többször is kimentem az addigra szürreális állapotú Keletibe, és azt hittem, tán innen mégis sikerülhet. Kivittem hát Stant és Pant is. Toporogtunk a tömegben, végül nem mertem feltenni őket semmiféle (akkor még épp induló) vonatra. Jól döntöttünk, hisz kisvártatva a vonatközlekedés is megszűnt.

Magyarország: se ki, se be. Stan és Pan itt ragadt

Ahogy teltek a napok, a félelem mindannyiunkban erősödött, és tudtuk, ki kell őket menekíteni a magyar hatóságok esetleges karmai közül. Ausztria. De hogy? Rengeteg opció felmerült, ám napról napra világosabbá vált, hogy el kell az ötleteket engednünk. Egyetlen halvány remény maradt: Fertő-tó. Ott a bicikliút, ez az, – gondoltuk – átkarikázunk, nincs más lehetőség! Büszke vagyok a barátaimra, a kreatív, bátor összefogásra, aminek köszönhetően lett a fiúknak ruhájuk, cipőjük, pénzük, szendvicsük, sőt biciklijük is.

Büszke vagyok a kérdőjelmentes emberségre, amivel gondjukat viseltük, mindannyian. És büszke vagyok a kiskorú gyerekeimre is, akik magától értetődő szeretettel nyomtak egy-egy „szerencsealmát" a srácok kezébe, könnyekig meghatva a búcsúzó huszonéveseket.

A nagy túra napjának hajnalán komótos tempóban vezettem a határ előtti utolsó településig. Dani motoron hozta Stant, hogy ne legyünk olyan feltűnőek, Pan pedig engem tartott szóval a kocsiban. A tervünk az volt, hogy Fertődön a fiúk bicajra pattannak, és lazán áttekernek a civilizált Nyugatra, Bécsben pedig felszállnak egy civilizált vonatra, ami egészen a civilizált Németországig viszi majd őket. Ám a határon is áthajló osztrák levegőre kirajzott a magyar rendőrség, a csípős szeptemberi reggelen több rendőrautó vesztegelt Fertődön, mint ahányan évente körbetekerik a tavat, esküszöm.

Berezeltünk tőlük. Nem mertük a fiúkat kitenni csak úgy, egy-egy szál biciklire.

Sokáig tanakodtunk egy kiskocsma rejtekében, az idő telt, engem kétszer hívott már a főnököm, hogy mégis hol a fészkes fenében vagyok így szerdán az iroda helyett. Daninak is rég Pesten kellett volna lennie. Egyszóval indulnunk kellett. Azaz döntenünk kellett. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de egyszer csak mindannyian felpattantunk a kocsmaszékekről, elindultunk. Döntés és terv nélkül.

Adrenalin vs. józan ész

Vannak azok a pillanatok az életben, amikor a meggondolatlan intuíció és az adrenalin átveszi a hatalmat a józan ész fölött. Vannak azok a kimondatlan egyezségek, amikre se magyarázat nincs, se a későbbi rekonstrukció lehetősége nem adott. Olyan hirtelen kollektív egyezségek, amelyek csak úgy a semmiből születnek emberek között. Döntések, melyeket senki nem befolyásol, és szöges ellentétben állnak mindenféle korábbi megállapodással.

A Magyarországot Ausztriától elválasztó, a fertődi mellékúton lévő egykori határátkelő bódéja mellett két rendőrautó állt. Figyelték az áthaladó forgalmat. Illett volna lassítanunk. Illett volna tán megállnunk is. Elöl Dani a motoron, hátul én a kocsiban... És megszületett az a bizonyos telepatikus közös döntés:

lassítás nélkül hajtottunk át Ausztriába a lezárt magyar határon, két illegális „migránccsal" együtt. Stan és Pan megmenekültek. Menekültek, mert menekülnek, de most megmenekültek.

Az első osztrák faluban megálltunk, sikerült! Visongtunk, zokogtunk, remegtünk, akár a nyárfalevél. Sokáig. Hosszas búcsúzkodás után a srácok biciklire pattantak, és huss... Pár nappal később írtak Bécsből, aztán Münchenből és Nürnbergből. Öt hónapnyi német menekülttáboros lét után megkapták a hivatalos letelepedési engedélyt.

Beilleszkedés

Exodus (Hosam Soda munkája)

Stan grafikus, már állása is van. Pan gyógyszerész, de még tanulni akar. Új otthonuk van. Biztonságban. Jövőképpel. Én pedig alázattal figyelem, miként lehet a semmiből új életre kelni, miként diadalmaskodik az élni akarás, és az egyetlen remény tisztelete a halálfélelem, és bizony az embertelen üldöztetés felett.

Ahogy e sorokat írom, az a telefonbeszélgetés jár a fejemben, amit néhány napja folytattam Stannal. Ő hívott, és már a csörgésnél éreztem, hogy baj van. „Szíria meghalt. Nekem meghalt" – mondta végtelenül szomorúan. „Most kaptam a hírt. Az egyetlen rokonom, aki még Aleppóban élt, anyai nagybátyám, a felesége és három gyermeke a legutóbbi orosz légitámadáskor életét vesztette."

Meddig lehet még? Meddig?

Felső kép: Bleeding tree (Hosam Soda munkája)