„Épp egy krónikus osztályon dolgozó főnővér kolléganőm hívott nemrégiben. Hoztak hozzájuk egy idős beteget, negyven fokos lázzal. Az első három percben dermedten álltak a védőfelszerelés nélküli munkatársai, hogy most mi lesz. Szerencsére később negatív lett a teszteredmény. Ez a főnővér kolléganő 35 éve dolgozik fekvőbeteg területen. Nem ijedős fajta. De ott és akkor mindenki lefagyott. Az ismerősöm épp ment volna haza, este volt, de visszaöltözött, és ott maradt a kollégáival. Ez a már emlegetett szolidaritás, ami nagyon jellemző a közösségünkben.”

„A Fülöp-szigeteki kolléganőmmel egymást próbáljuk vigasztalni. Ő most ment volna haza három hét szabadságra a családjához, de odafelé törölték az összes létező járatot, így itt maradt. Én pedig nem tudom, mikor fogok hazajutni. De túl leszünk ezen, együtt fogunk átmenni rajta, le fogjuk győzni, és nem kell hozzá sok idő, talán pár hét, talán néhány hónap, lehet, hogy akár egy év is, de túl leszünk rajta! És akkor lesz alkalom mindent bepótolni majd!”

Nálatok hogyan zajlottak az első távoktatással töltött napok?

Nem kérdés, hogy most mindenki többet nézi a híreket, és jobban figyelünk az információkra, amik a közösségi médiában terjednek – szinte minden pillanatban naprakészek akarunk lenni. De miért olyan fontos ez? És miért okozza a helyzet az álhírek sosem látott terjedését? Hogyan tájékozódjunk felelősen? Egy médiakutatóval jártunk utána a jelenségnek.

Különélő szülők, ez nektek szól! Így próbáljátok átgondolni és újratervezni a helyzetet:

Ilyen (lesz nekünk is) az élet a karanténban:

Sok lépéssel járnak előttünk azok, akik Olaszországban élik át a járványt – tanuljunk tőlünk!

Az élet a legjobb iskola, de az élet akkor sem állhat le, ha bezárták az iskolákat.