A tantárgy, ami tényleg a gyerekekről szól(hatna) – Egy magyartanár töprengései

–

Az élet nagy rendező

Már tudtam, hogy megírom majd ezt a cikket, de még nem kezdtem bele, amikor egy fehérvári irodalmi rendezvényen találkoztam Grecsó Krisztiánnal. Egy asztal mögött ültünk egy beszélgetésen, de a hivatalos program előtt-után sok téma szóba került. Természetesen az irodalom, illetve annak tanítása volt a középpontban részemről.

És akkor napjaink egyik legsikeresebb, legjobb szépírója egyszer csak nagyot csapott a térdére, és ezt mondta:

„Az egész tanításban egy dolgot kellene végre megérteni és tudomásul venni: ezeket a kamaszokat, ebben a korban egyetlen valami érdekli: saját maguk. Óriási egók, akik mindenre rávehetők, ha azt érzik, hogy róluk szól. És ezért pont az irodalom az, ami mindig is érdekelheti őket!

Csak mindent, az összes szöveget rajtuk keresztül kellene megközelíteni, az ő saját életükből meríteni, egyből élveznék!”

Fegyelmezetten nem kezdtem örömtáncba…

Pedig Grecsó szó szerint azt fogalmazta meg, amiről éppen ezt a cikk akar szólni. Hogy el vagyunk tévedve, és talán vissza lehetne találni – csak teljesen más ösvényt kell keresni.

Úgyhogy kezdjük az elején

Évkezdet, magyaróra…

A tanév elején bizonytalan az ember, nehéz újra motiválni a gyerekeket, a jelenlegi helyzetben különösen, hiszen mi is küzdünk a magunk motivációival. Mihez kezdjen egy irodalomtanár? Egyből kérje számon a kötelezőket? Vagy azonnal tegyen úgy, mintha nem is lett volna két hónap szünet és folytassuk a tananyagot?

Tavaly és idén is azt kértem az osztálytól, írjanak egy rövid házi fogalmazást arról, amit a legjobban szerettek a nyárban. Ezúttal Egy nyári kép címmel. Mintha egy igazi vagy virtuális nyári fotót mutatnának be.

Ahogy tavaly, idén is csodás kis szövegek születtek

Nagyon meghatódtam. Túlnyomó többségük abszolút „banális” jelenetet, emléket elevenített fel: persze akadt bennük naplemente, tenger vagy híres külföldi város, mégis, ami sokkal erősebben átjött, az a barátok, család, állatok, társak szeretete. És igen, amit Grecsó Krisztián is mondott: saját maguk szeretete.

Még a legpompásabb kép vagy helyszín mögött/mellett is arról írtak, mit ÉREZTEK, vagy értettek meg akár saját magukból a hatására.

Fésületlen, csapongó szövegek, de érződik, hogy FONTOS volt nekik leírni, leültek, kicsit gondolkodtak rajta, megformálták. A legjobbakban, mint egy irodalmi műben, a primer szöveg és kép mögött ott volt a mélyebb, igazabb jelentés, valami nehezen megfogalmazható BELŐLÜK.

Pont ez lenne az irodalom lényege, nem?

Illetve az irodalom tanításáé: hogy az a gyerek is képes legyen gondolatokat megfogalmazni, ráérezni a kifejezés örömére, akinek amúgy nincs okvetlenül érzéke a tantárgyi értelemben vett irodalomhoz, nem hatnak rá száz éve halott emberek régi szövegei, nem ismer fel magától verslábakat.

Lássunk néhány példát! A szövegek szerzői hozzájárultak a közléshez, persze nevek nélkül…

Egyikük a kedvesével töltött, önmagában nem rendkívüli napról ír, amikor egyszerre végeztek a munkával, kiültek a mólóra – és ennyi. Maga a teljesség:

„Ahogyan néztük a tájat, összehasonlítottuk az életünk egy részével. A parton lévő sötétség szimbolizálja azt, hogy ami történt, mind a múltunkká vált, a fények pedig a jövőnket mutatták, hogy minden feketeségből van kiút, és együtt bármit megoldunk. Tudtuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de a közösen átélt pillanatok többek voltak, mint tökéletesek.”

Egy másik kislány a születésnapján készült fotót vette elő, de nem saját magára gondolt, amikor megírta a szöveget:

„Szeretek visszanézni erről a fontos napról emlékeket, a kishúgomat látván elmélkedek: előtte még az egész élet, ott áll sok lehetőség és csalódás. […] Féltem őt, de ha nagyobb lesz, elmondom neki, hogy élvezzen ki mindent, az idő kincs, ne pazarolja felesleges dolgokra.”

Akadt, aki egy nagy tábálára gyűjtötte össze a nyár rekvizítumait, és ezeket nézegetve idézte fel az emlékeket:

„Az egész nyár pont annyira tömve volt ismeret- és gyakorlatszerzéssel, amennyire tömve van a falon a táblám fotókkal, mozijegyekkel, barátokkal, jókedvvel, emlékekkel. Ez a tábla, ez az egész az én nyári fényképem – a színfolt a szobámban."

Többen írtak a lovaglásról, mint meghatározó élményről, emlékről, a lovakhoz fűződő viszonyukról. A legszebb sorok egy lovaglás közben megélt naplementéről születtek:

„Elvesztettem az időérzékem. […] A színek percről percre változtak. A felhőtlen kék ég narancssárgába öltözött. Élveztem, hogy a fullasztó levegő lehűlésnek indul és megmozdul egy laza szellő. […] Elfordultam a naplementétől és ránéztem az én Szikrámra. A vezetőszárat ekkor már levettem róla, és ő nem ment el. Elrohanhatott volna a semmibe, de ő engem választott.”

És végül még egy írás, ami a nyugalmat és a békét emeli ki, nem a nyüzsgést, noha izgalmas helyszínen, a dán tengerparton született a kép:

„Szinte képtelen vagyok szavakkal leírni az ott töltött pár óra érzéseit. A hullámok folyamatos csapdosása, a homok érzése a talpam alatt, a sirályok akkor kellemesnek tűnő hangja… Nem akartam, hogy vége legyen. […] Biztonságban voltam a múlttól és a jövőtől." 

Nekem is a biztonság volt az egyik fogalom, ami eszembe jutott, a gyerekek szövegeit olvasva

Az iskola lehetne a legbiztonságosabb, sőt, talán életükben az utolsó igazán biztonságos hely. Ha nyugodtan rábízhatnák magukat a saját képességeikre, mert nem korlátok közé terelni és számonkérni akarnánk őket, hanem segíteni ezeknek a képességeknek a kibontakoztatását.

Nem annak kellene célként lebegnie előttünk, hogy irodalomtanítás címén a saját gondolataik megfogalmazását, a látásmódot, a kifejezés örömét fejlesszük bennük, ahelyett, hogy adatokat, szövegeket bifláztatunk?

Egy ilyen önálló fogalmazást még azok a diákok is igyekeztek érdekesen megírni, akiket egyáltalán nem érdekel az irodalom (ők vannak többen).

Egyszóval, ha a felnövő fiatalt saját maga érdekli a legjobban, talán ezen az úton kellene terelni őket a megismerésben. Tudom, hogy alkalmas lehet erre egy-egy irodalmi remekmű is, de a művészet iránti fogékonyság törékeny dolog. Arra is önmagukon keresztül vezet az út. 

Nincsenek csodák: már elkezdtünk felkészülni a kötelezően emlegetendő rémálomra, az érettségire is. Mert, ahogy egyszer egy kollégám (!) mondta: ez egy iskola, itt van bemenet és kimenet. És a mi dolgunk (tanároké), hogy erre felkészítsük őket… Hja! Ebben a mostani, évtizedek óta megkövült oktatási szisztémában kétségkívül ez a legfontosabb dolgunk.

De amit valójában kivirágoztathatnánk bennük, az a saját magukból eredő nyitottság és érdeklődés. Csak a megfelelő eszközöket kellene megtalálni mindehhez. A kincs már bennük van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot

Somos Ákos