A család hallgat, a társadalom megbélyegez, az elkövető megússza – Amikor fiúk a szexuális bántalmazás áldozatai

–

Megismerni az emberi erőszak természetét

Az egyik kedvenc könyvem A világ fölmérése, Daniel Kehlmann lenyűgöző fantáziája arról, Humboldt és Gauss miként fog össze azért, hogy a világ egy érthetőbb, és ettől jobb hely legyen. Megmérik, számba veszik, kategorizálják, kitalálják, leltárba veszik, mi van körülöttük, és azzal, hogy szavakat, mértékegységeket adnak és egyenleteket írnak, valahol azt is érzik, hogy fogást találnak a valóságon. Amitől nemcsak felfogni lesz könnyebb, hanem megélni, sőt akár változtatni is rajta.

Valahol ez, egy ilyenfajta „fölmérés” zajlik most a gyerekbántalmazások területén is – mintegy fél évszázada.

Kutatók, tudósok, gyakorló szakemberek küzdenek azért, hogy láthatóvá váljon az erőszak természete, működése, az egyenlet, ami leírhatóvá teszi a kiváltó okokat és a következményeket.

És amely alapján persze a valóság – ez a bántalmazásokkal és erőszakkal terhelt világ – érthetőbb, és ettől elviselhetőbb, megélhetőbb, akár javíthatóbb is lehet. Rengeteg föltérképeznivalónk van. Jelenségek, amelyek mélyen rejtve vannak, és csak nagyon kevesek számára ismerhetők, megismerhetők. Ez a munka szerintem elképesztően fontos – legalább olyan lényeges, mint Gauss és Humboldt tevékenysége, bár sejthető, hogy érettségi tétel nem lesz belőle.

Az erőszak és bántalmazás területén végzett feltáró munkák közül most egyet szeretnék egy kicsit megmutatni. Azért pont ezt, mert az utóbbi időkben a közbeszédben olyan hangok váltak egyre hangosabbá, amik kapcsán fontosnak érzem, hogy a világ fölmérésének igénye miatt jól és pontosan értsük azokat a tényeket, amiket (legalábbis ez idáig) sikerült beazonosítanunk.

Ez a jelenség a fiúkkal szemben elkövetett szexuális erőszak

A kutatási adatok elég egyértelműen azt mutatják, hogy a gyerekek elleni szexuálisvisszaélés-esetek többségét lányokkal szemben követik el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak ők válnak áldozattá.

Az ügyek mintegy harmadában fiúk a sértettek – sőt, ha azokat az ügyeket nézzük, ahol több gyerek is áldozattá vált egyszerre, ott a fiúk aránya a harminc százalékot is meghaladja.

Vannak kutatások, amelyek szerint hat fiúból legalább egy átél szexuális bántalmazást a tizennyolcadik születésnapja előtt – a felnőtt férfiak körében végzett felmérések pedig ennél is nagyobb számot mutatnak: minden negyedik férfinak van olyan szexuális élménye, amit kényszerként, kényszerítésként, nem akart szexuális cselekményként ír le.

Miközben persze nagyon nehéz ezt az egész jelenséget kutatni, tűpontosan meghatározni, hogy mi számít erőszaknak, mit tekintünk kényszerítésnek, hogyan határozzuk meg a szexualitást magát, de jelen tudásunk szerint (a világ fölmérésének mostani fázisában) el kell fogadnunk, hogy kisfiúk is válhatnak szexuális erőszak áldozatává, és hogy esetükben is igen gyakran élethossziglani hatása van a bántalmazásnak. Ehhez képest, ha az utca emberét megkérdezzük arról, vajon milyen arányban követnek el szexuális erőszakot fiúkkal szemben, bármi is a válasz, biztosak lehetünk benne, hogy az meg sem fogja közelíteni a harminc százalékot. A fiúk/férfiak inkább elkövetők, nem áldozatok – legalábbis a közvélemény szemében.

Miközben tényszerűen létezik a jelenség, mégis azt látjuk, hogy a fiúk áldozattá válásának tabusítása élő gyakorlat. A szexuális erőszak felismerése körüli bizonytalanságok itt még erősebbek.

Ez azért is gond, mert ha a fiúk esetében a család és a közösségek nem feltételezik, hogy egy felnőtt közeledése rossz szándékkal is történhet, akkor az érintettek még a bántalmazás legnyilvánvalóbb jeleit sem képesek felismerni és helyén kezelni.

Nem lenne jó átcsúszni abba, hogy folyton a farkast keressük, jó pásztorként mindig tudnunk kellene, hogy a farkasok ott ólálkodnak a nyáj körül, és potenciálisan minden bárányra veszélyesek. 

Ez tehát a jelenség egyik része, ismétlem: fiúk is válhatnak áldozattá.

A másik része pedig az: kik használják ki, bántalmazzák ezeket a gyerekeket?

Az ügyek döntő többségében (fiú és lány áldozat esetén is) az elkövető férfi. A női szexuáliserőszak-tevők száma alacsony – ők inkább általában társtettesek (szervezik a gyerekeket, csábítják, behálózzák őket, gondoskodnak arról, hogy elérhetők legyenek a férfi elkövetőnek, falaznak, sőt időnként a saját gyerekeiket is elérhetővé teszik a bántalmazók számára). Ez az általános képlet. Ezt egészítik ki azok az esetek, amikor a női elkövető az első számú tettes, aki a gyerekáldozatot közvetlenül, saját szexuális vágya kielégítésére használja. Ők nagyobb arányban élnek vissza fiúkkal szemben, mint lányokkal.

Tehát, az adatok szerint, ha fiú áldozatokról van szó, akkor jellemzően az a helyzet, hogy a férfi elkövető használja a saját szexuális vágya kielégítésére a kisfiút. 

Ez pedig a másik fő oka annak, hogy ilyen hatalmas a rejtve maradás és a tabusítás a fiúk áldozattá válása területén.

Mert persze, számít, hogy nem ismernek fel sok esetet, de az még inkább, hogy ha felismernék is, a családok és a közösségek nem igazán mernek az ügyben lépni, hiszen olyan durva stigmáról és olyan megalázónak érzett helyzetről van szó, amit tulajdonképpen „a gyerek érdekében” nem akarnak napvilágra hozni.

A család azért hallgat sokszor, a gyerekkel visszaélő felnőtt azért ússza meg a tettét, mert a társadalom, a közösség nem elsősorban erőszaknak, hanem egy férfi által egy másik férfival/fiúval folytatott szexuális cselekménynek látja az abúzust.

Ha kicsit jobban belegondolunk ebbe, egészen észvesztő, mit látunk. Azokban a társadalmakban, ahol a homoszexualitás kapcsán óriási előítéletek, stigmák élnek, a kisfiúk sérelmére elkövetett szexuális visszaélések száma (papíron) kiugróan alacsony. A fiúk nem beszélnek arról, ha valaki megpróbálta őket fogdosni, elcsábítani, leteperni, megerőszakolni – hiszen nem akarják, hogy „buzinak” nézzék őket.

A szexuális erőszaknál gyakori, hogy a tett bűne az áldozatra is hárul. Sok esetben a kislány és női áldozatok is beszámolnak arról, hogy félnek attól a stigmától, hogy a környezetük „kurvának” nézi majd őket. Utóbbi talán már kezd kikopni a magyar társadalomból (remélhetőleg), a fiúk esetében azonban még nagyon erősen tartja magát a férfi-férfi szexuális bántalmazás stigmája.

A közösség tehát, ha sajnálja is, de megítéli a fiú áldozatot, és ez a negatív megítélés csavarodik össze azzal, amit a gyerek maga érez: hogy vajon mennyire fogja befolyásolni a saját szexualitását az a visszaélés, aminek áldozatul esett.

A szíve szakad meg az embernek minden gyerekért, és azt szeretnénk, hogy minden egyes elkövető elnyerje méltó büntetését. Sajnos azonban jelenleg erős ellenszélben dolgozunk – a fiúk ritkán beszélnek arról, amit átéltek. A környezet pedig igen gyakran szintén vak, vagy annak tetteti magát. Időnként azért, mert az kényelmesebb, viszont sajnos túl sokszor azért, mert nem akarják, hogy a gyereket még a közösség is megalázza, megítélje, megbélyegezze.

A fiúk és a gyerekprostitúció

Ez igaz a szexuálisbántalmazás-esetekre, de igaz a gyerekek prostitúciós célú szexuális kizsákmányolására is. Ahol szintén fokozottan jelen vannak az előítéletek; csak a lányokról beszélünk, elvileg a fiúk nem érintettek, tartják az emberek. Ők „ilyenek” – „mindenki tudja, hogy a melegek gyakran cserélgetik a partnereiket, és nem ritka, hogy a fiatal fiúk idősebb férfiakkal járnak”, sorjáznak a megbélyegző prekoncepciók.

Ennek pedig mi a következménye? A tabu, a hallgatás, a látencia, és az, hogy azok, akik kihasználják ezeket a fiúkat, szintén javarészt megússzák büntetés nélkül.

Ahogy sajnos túl gyakran megússzák a kisfiúkkal szembeni szexuális bűncselekmények elkövetői is – sőt, ők ússzák meg legnagyobb eséllyel.

Nagyon szeretném, ha ezt a gondolatmenetet mindenki jól értené. Mert ez ma eléggé fontos Magyarországon, ahol a „buzizás” legtöbbször nincs idézőjelbe téve, és ahol a szexuális erőszak és a gyerekbántalmazás még mindig igen erős tabu. Szinte száz százalékban biztos vagyok benne, hogy abban a kérdésben egy platformon áll az emberek többsége, hogy a gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy erőszak és bántalmazás nélkül nőjenek fel. Senkit nem érhet szexuális erőszak, és ha ilyen történik, mindent meg kell tenni azért, hogy az elkövető elnyerje méltó büntetését.

Ezért a célért sokat lehetne tenni már azzal is, ha a homoszexualitással kapcsolatos véleményformálások átkerülnének a valódi, érdemi párbeszédek közé, és eltűnne a stigmatizáció és megszégyenítés.

Addig ugyanis, amíg a megszégyenítés nyelvén beszélünk erről, a gyerekek, és főleg a kisfiúk áldozattá válása továbbra is igen nagy számban rejtve marad majd.

Mert a családok a gyerek jó hírnevének és jövőjének védelme érdekében a hallgatás mellett fognak dönteni. A gyerekek sem fognak megszólalni. Az elkövetők pedig megússzák. Szerintem nem ezt akarjuk. Nem akarhatjuk ezt.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images