–

Kedves Mindenki!

Remélem, jut időtök a kiscicás posztok alatt, de még a „hogyan főzzünk tökéletes tojást?” videó fölött az én kiírásomra is. Nem vagyok túl aktív posztolgatás terén, de most rászántam magam, mert ezen a felületen tudom elérni a legtöbb ismerősömet, és lehetetlen mindenkivel személyesen beszélni arról, amit most leírok.

Nem tudom szépen, lassan felvezetni a mondandómat anélkül, hogy ne derüljön ki a harmadik mondatnál, miről van szó, ezért kénytelen vagyok belevágni a közepébe.

Transznemű vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem olyan testbe születtem, amilyennek belül érzem magam. Lány testben élek fiúként.

Mióta az eszemet tudom, mindig is fiúnak éreztem magam és úgy is viselkedtem. Már amennyire ez társadalmilag belefért.

Ez sokáig még abszolút tudat alatt zajlott, nem fogalmaztam meg, hogy én ki és mi vagyok. Ahogy nőttem, az érzés nem változott, de egyre inkább foglalkoztatott, hogy miért érzem magam kívülállónak. Mindig csak egy átlagos gyerek akartam lenni, aki „láthatatlan” a többi fiú között, de ez sosem sikerült. 17 éves koromig titkoltam (amennyire csak lehetett) azt, ami bennem van, nem beszéltem róla senkinek, mert nagyon szégyelltem magam.

Aztán van az a pont, mikor már szétfeszülsz.

Először azt hittem, hogy leszbikus vagyok, mert mindig is a lányokhoz vonzódtam. Nem olyan családban nőttem fel, ahol téma lenne a melegség, nem ismertem a fogalmakat, csak azt éreztem, hogy a lányok szépek. Így örültem, amikor valahol megismerkedtem a „leszbikus” szóval, és azt hittem, végre megtaláltam magam.

De valójában még akkor sem éreztem úgy, hogy ez a címke lefedne engem. Valami sántított, és mindig inkább csak úgy fogalmaztam – nem tudatosan –, ha bárkivel szóba került a téma, hogy a „lányokhoz vonzódom”.

Voltak nagyon magamba fordulós időszakaim tizenévesen, mert nem értettem, mi zajlik bennem. Teljesen egyedül éreztem magam, mintha engem senki sem értene és érthetne meg.

Írtam a depressziós verseimet, mindent kiírtam magamból. Ez volt a gyógymódom akkoriban. Sokszor csak magamra zártam az ajtót és ültem az ágyamon, másnap a suliban meg röhögtem a többiekkel, mintha a legvidámabb gyerek lennék. Ez így ment évekig.

Aztán két éve egyik napról a másikra sok apró képkockából összeállt a kép.

Azért nem éreztem, hogy lefedne engem a „leszbikus” szó, mert én nem tartottam magam melegnek. Végre kimondtam magamnak, hogy fiú vagyok, és nem tűnt olyan kilátástalannak az életem, mint előtte. Hirtelen minden annyira világos lett, minden értelmet nyert, amit addig nem tudtam hova tenni a lelkemben. Hatalmas sokk volt, de felszabadító.

Mivel teljesen tájékozatlan voltam a témában, nem tudtam, hogy amit érzek, lehetséges-e. Elkezdtem utánanézni, és kiderült, hogy nem vagyok ezzel egyedül. És végre, 21 évesen, életemben először el tudtam magam helyezni az univerzumban. Akkor tisztázódtak a fogalmak, mivel egészen addig soha nem mozogtam olyan környezetben, ahol hallani lehetett volna hasonlót. (Már nem bánom, mert így legalább tényleg magamtól jöttem rá, és utólag fel sem merülhet, hogy külső hatásra magyarázom bele magam valamibe.)

Emlékszem, hogy egészen kisgyerekként, 7-8 évesen nagyon sokszor úgy aludtam el, hogy zokogtam a szobámban, és azért imádkoztam, hogy reggel úgy keljek fel, hogy kisfiú vagyok, és mikor lemegyek a konyhába, senkinek ne tűnjön fel a változás, mintha mindig is így lett volna. Elképzeltem, milyen boldog lennék akkor, mennyivel könnyebb lenne minden. De nem ébredtem úgy.

Aki ismer kiskoromtól, tudja, hogy már az oviban is mindig fociztam, kosaraztam, verekedtem, amikor csak lehetett, fiúsan öltözködtem. Soha nem érdekelt semmi, ami lányos. Mindig azt mondták nekem a felnőttek, hogy majd kinövöm ezt a korszakot, ők is milyen fiúsak voltak kislányként… De nem értettem, hogy tudnám kinőni, mikor ez én vagyok.

Az iskolai ünnepségektől rettegtem, mint bármilyen másik ünneptől, rendezvénytől vagy színháztól, ahova fel kellett szépen öltözni. Szoknya, harisnya, női cipő, hajfonás stb. Rengeteg veszekedés és sírás után egy ideig beadtam a derekam, más kiutat nem láttam. Egy iskolai bálban inkább órákon át ültem az asztalnál téli kabátban, amíg anyukám nem jött értünk a bál végén, csak hogy ne lássanak engem olyan lányosan. Iszonyatosan kényelmetlenül és megalázva éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna minden kiöltözős ünnepélyen.

Gimiben is jó sokszor baj volt velem emiatt, a fekete pulcsimtól falra mászott a tanári kar. Pedig mivel azt tényleg csak ünnepen vettem fel, reméltem, hogy beérik ezzel is. Ezeket a köröket futottuk minden évben többször, a tanárok türelmét a végsőkig feszegettem. Nem tudtam nekik magyarázatot adni, és én sem értettem még.

Aztán eljött a szalagavatóm is. Én voltam az egyetlen, aki nem táncolt az osztályból. Mindenki mondta, hogy mennyire meg fogom bánni, de tudtam, hogy nekem nem lenne akkora élmény keringőruhában táncolgatni, és ezt soha sem fogom megbánni. Nem is bántam. A tablófotózást is utáltam, mindenki lecserélte akkoriban a profilképét, csak én nem.

Tudom, hogy a szüleim, a családom, a tanáraim nem akartak nekem rosszat, a szeretetük vezérelte őket, mint ahogy most is. Mindenki csak jót akart nekem – a maga módján gondolt jót –, de közben én fuldokoltam. Nem bánom, hogy viszonylag későn találtam meg az identitásomat. Nagyon sokat edződtem ezalatt, és szerintem egy könnycsepp sem esett hiába.

És már szeretem az ünnepeket is.

Soha nem provokáltam senkit, nem erőltettem rá senkire, hogy fogadjon el. Nem vagyok rá büszke, de szégyellni sem akarom többé magam.

Egyszerűen ez van. Nekem is el kellett fogadnom.

Azért írtam le ezeket, hogy tudjátok, amint lehetséges, beadom a hivatalos nem- és névváltoztatási kérelmemet.

Tisztában vagyok vele, hogy fogok kapni hideget-meleget. Nekem ez volt az első és a legnehezebb lépésem eddig, hogy minden ismerősöm felé tisztázzam, ki is vagyok, hogy ne legyen majd ebből félreértés és kínos pillanat. Bár valószínűleg lesz még, de sokkal kevesebb, mint most. Szeretném, ha tisztán látnátok.

Én pedig esélyt akarok adni magamnak végre, hogy tényleg boldog legyek és úgy éljek, ahogy én érzem jól magam.

Sokáig vártam és megértő voltam, hogy feldolgozzák a hozzám közelállók a helyzetet – mert ez nyilván mindenkinek nehéz –, most már viszont én is megértést kérek, mert talán nekem a legnehezebb.

A levéllel nem az a célom, hogy meggyőzzek bárkit, pont hogy nem akarok már többet magyarázkodni senkinek. Egy kis betekintést nyújtottam a világomba pár személyes élményemen keresztül. De talán mégis magyarázatul szolgál sokaknak sok mindenre.

A lényeg nem változik, az vagyok, aki voltam. Viszont ne lepődj meg, ha a továbbiakban a Boró név helyett a Sebestyén/Sebi nevet fogod látni. Ha tartjuk a kapcsolatot, kérlek, mostantól hívj így, nagyon sokat jelentene nekem.

Köszönöm, ha megértesz, és a döntésemet tiszteletben tartod!

Köszönöm, hogy végigolvastad!

Benkő Sebi

Kiemelt képünk illusztráció 

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Daniel Spase