„Szocpolgyerek, adógyerek, presztízsgyerek, szeretetgyerek” – azaz miért szülünk ma Magyarországon?

–

Nincs gyereked?

„Az nem jó – önző vagy, aktívan támogatod a nemzethalált és megnézheted majd, ki ad neked öregkorodban egy pohár vizet.”

„Egy gyereked van?

Az nem jó – testvér nélkül fog felnőni, de addig se nagyon számíts családtámogatásra.”

„Két gyereked van?

Az nem jó – két gyerek közismerten csak viszi a pénzt, nem hozza, különben is, nem férne el a harmadik ott, ahol kettő már elfért?”

„Három gyereked van?

Az nem jó – cserélhetitek le a lakást és a kocsit, igaz, előbbihez legalább ott a CSOK.”

„Négy vagy több gyereked van? Az nem jó – és nehogy azt hidd, hogy ha átmeneti anyagi zavarba kerülsz, bárki toleráns lesz veled: mert, ugye, »minek szül az olyan, aki nem tudja eltartani?«.” 

Ezek azok a sztereotípiák, amelyeket mindenki ismer, és akár van gyereke, akár nincs, mindenképp megkapja az ehhez hasonló mondatokat az élete során.

Egy egykori „szocpolgyerek”

Nemrég mesélte nekem valaki, hogy közel a negyvenhez mekkora arculcsapásként érte, amikor egy kedélyes, sörközi családi rendezvényen a szülei a társalgás közben könnyedén elejtették előtte, hogy őt – bár eredetileg egy gyereket terveztek –

a testvére után tulajdonképpen azért vállalták, mert szívesen felvették volna a szocpol-támogatást, hogy nagyobb lakásba költözhessenek.

De akkoriban sokan csinálták ezt, jött rögtön a magyarázat, meg: „nehogy magadra vedd, hiszen nagyon szeretünk”, de az ismerősöm azért nehezen tette túl magát ezen a vallomáson. Sőt, gyakorlatilag szinte úgy érezte, újra kell értékelnie az addigi életét. Igen, lehet, hogy a hetvenes években sokan születtek hasonló okokból, de mégis, szocpol-gyereknek születni, azért ez elég durva ráébredés.

Minden gyerek mögött más a motiváció

Az egésznek akkor kezdtem utánanézni, amikor olvastam egy cikket arról, hogy „a háromgyerekes lét mennyivel jobb a kétgyerekesnél, mert míg az utóbbi esetében alig számíthatnak a szülők különösebb támogatásra, addig a nagycsaládosok lám, fürdenek a tejben és a vajban”.

Manapság hazánkban tényleg annyira felerősödött a gyerekvállalás vs. gyermektelenség, kormánypropagandával is árnyékolt narratívája, hogy szinte minden verzióban magyarázkodnia kell az embernek.

Akkor is (sőt, főleg akkor), ha még nincs gyereke, illetve be meri vallani, hogy nem is nagyon akar. Akkor is, ha nagycsaládos, de netán éppen kevésbé fényes anyagi helyzetben van, mert bedőlt a devizahitele, a megannyi érintett magyar család egyikeként.

Hol a társadalmi védőháló?

Döbbenetes megtapasztalni, milyen vékony az a társadalmi védőháló, ami ilyenkor a családok mögött áll, sőt: a megbillent gazdasági helyzet szinte felülírja a szülők korábbi, a közösség által nagyon is respektált döntését a nagycsaládról. És jönnek a ledorongolások, hogy miért voltak olyan felelőtlenek, hogy „ennyi” gyereket vállaltak?

„Minek szül az ilyen?” – ez tipikus és gyakori kérdés a kívülállók számára kedvezőtlennek ítélt anyagi helyzet miatt.

Tényleg: miért vállalunk gyereket?

Nyilván sokunknak egyértelmű a válasz: mert ez az élet (egyik, ha nem a legfőbb) értelme. És mert nyomot akarunk hagyni valamilyen tartós módon a világban. De valóban így van ez? Tóth Olga, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa Új anyák és új apák – a gyerekvállalás motivációi című tanulmányában már 2010-ben összefoglalta a honi vizsgálódás megállapításait.

A kutató problémásnak tartja, hogy a gyermekvállalás hatásait vizsgálva a korábbi, 2010 előtti tanulmányok a gyerek létét a szülők életében egyértelműen érzelmi többletként könyvelték el és nem szóltak a másik oldalról, nevezetesen a gyerekkel sokszor együtt járó érzelmi deficitről, a szülés utáni depresszióról, a párkapcsolati elégedettség csökkenéséről és hasonlókról.

A szerző álláspontja szerint kritika nélkül aggályos elfogadni a széles körben uralkodó nézetet, miszerint „a teljes értékű női lét csakis a gyermekszüléssel valósulhat meg”.

Lehetséges, hogy nálunk még mindig nem tekintik teljes értékű nőnek, akinek sosem volt, vagy lesz gyereke?

Ezt már negyven éve létező – magyar! – családszociológiai munkák is cáfolták, az azóta született nemzetközi kutatásokról nem is beszélve. Itthon még nem volt átfogó, a női identitás és az anyává válás közötti kapcsolatot feltáró részletes kutatás – ami legalábbis érthetetlen, ha arra gondolunk, hogy az egyelőre enyhe népességpolitikai presszió kommunikációjában gyakorta előkerül érvként a nő biológiai küldetése.

„A fiatal nők legfontosabb hivatása a gyerekszülés” – mondta pár éve egy honatya, aki arról is beszélt, hogy szülés után lehet csak gondolni a karierre a nők esetében.

Amíg a tényezők összefüggéséről nincs vizsgálatokkal alátámasztott bizonyíték, addig legalábbis csak igényekről beszélhetnek a t. politikus hölgyek és urak.

És persze hol van még a másik nem részvételének firtatása, holott egy 2002-es honi kutatás szerint akkoriban a 25 év alatti nők tíz százaléka tervezett tudatos gyermektelenséget, miközben a 25 év alatti férfiaknál ez az arány 15-25 százalék között volt. Szalma Ivett foglalkozott a férfimotivációkkal is – megállapítása szerint:

„míg itthon a gyermektelen férfiak karakánul felvállalják ezt a döntésüket, a nők szinte deviánsnak, de legalábbis önzőnek érzik magukat miatta”.

„Ahány gyerek születik egy családban, annyiféle a motiváció is” – szögezi le Tóth Olga tanulmánya. Természetesen kihagyhatatlan a szocializáció és az egyéni szükségletek, de erős tényező a gyerek által változó életkörülmény, illetve a várható előnyök köre is.

A már említett családszociológiai alapmű 1979-ből azonban leszögezi, hogy a népesedéspolitikai intézkedések mindig csak részeredményt, részleges sikert hozhatnak, mert szinte kizárólag egyetlen motivációcsoportra lehet velük hatni: arra, hogy a gyerek bizonyos előnyöket hozhat majd a család számára a társadalomban. Azaz: támogatásokhoz lehet vele jutni, meg lehet felelni általa az elvárásoknak, és növeli a presztízst.

A bakancslista első pontja: egy gyerek

A gyerek szerepe az előnyökhöz jutásban.

A tanulmány szerint ma „adógyerekek”, „szocpolgyerekek” (és újabban: CSOK-gyerekek), valamint a „presztízsgyerekekek” születnek. Ez egy igen érdekes kategória, a felső középosztályra jellemző: igen, megengedhetjük magunknak, hogy legyen gyerekünk, nem is egy, akár több is. De igen fontos motivációs kör az is, amely a család körülményeiben mutatkozik meg. Abban, hogy a gyerek az átlagos kapcsolat értelme-e, vagy valami több? Netán nem az értelme, hanem éppen a megmentője az amúgy szétesőben levő párnak? (Pedig azt is kutatások igazolják, hogy elenyésző esetben lesz tényleg az.)

Azért születik, hogy a testvére ne legyen egyedül? Vagy azért, mert a nagyszülők már évek óta könyörögnek unokáért? Netán azért, mert már van két-három fiuk/lányuk és a szülők nagyon vágynak még egy igazi bújós kislányra/ igazi vagány kisfiúra?

A harmadik motivációkör a szülők egyéni szükségleteivel, személyiségével kapcsolatos. Körükben születnek az úgynevezett „szeretetgyerekek”, akik szerencsés módon a szülei egymás iránti szerelmét fejezheti ki, valamint az „életcélgyerekek”, akiknek szülei valószínűleg a bakancslistájuk tetejére írták annak idején a családalapítást és a gyermekvállalást.

Kevésbé pozitív hatásokkal járhat ugyanakkor úgynevezett „önigazológyereknek” születni, amikor a másban sikertelen, egzisztencia nélküli, netán munkanélküli anya így szerez magának sikerélményt.

És ha talán nem is ekkora volumenben, de biztosan születnek „pótgyerekek” is, akik majd valóra váltják szüleik megvalósítatlan álmait. A személyiség része a perfekcionalizmus is, amely szintén lehet családalapítási motiváció.

Tökéletes pár, tökéletes otthon, tökéletes házasság – mi kellhet még? Természetesen egy tökéletes gyerek!

A negyedik motivációcsoport a szocializációra és a korábbi tapasztalatokra vonatkozik. Az „énfelértékelőgyerek” a szülő felnőtté válásának fontos állomása, azaz: akkor leszek már valódi felelős felnőtt, ha végre születik egy saját gyerekem.

Tóth Olga egyébként senkit sem akart megbántani ezekkel a kategóriákkal, csak azt szerette volna plasztikusan érzékeltetni, mennyi motivációja lehet egy pár gyermekvállalásának. Ettől eltekintve is félelmetes, hogyan találhatnánk meg akár egykori gyerek mivoltunkat is a kategóriák némelyikében. Akár többen is.

Akár tetszik, akár nem: a gazdasági előnyökhöz jutás igenis szerepet játszhatott abban, hogy a korábbi 1,25-ös termékenységi rátáról a mostani 1,5-re eljutottunk.

A növekedést a magyar társadalom szélső rétegei produkálták: a legszegényebbek mellett a legtehetősebbeknek „érhette meg” leginkább újabb gyermeket vállalni. Őket célozza a CSOK és az adójóváírás is.

Náluk a férj általában jól, sőt, igen jól keres, a feleség otthon maradhat a gyerekekkel és biztosítja a hátországot. Miután már közgazdászok is kimutatták, hogy esetükben a három gyerek inkább „hozza a pénzt”, körükben születtek meg ténylegesen a két meglévő gyermek utáni továbbiak.

És náluk nem negatív az esetleges várható előnyökből vállalt gyermek, míg a szegényeknél hasonló okból megszületőt nagyon elítélik. Ugye, ismerős az „ez is csak a segélyért szült” mondat?

Összeütköző retorikák, két évszázadnyi eltérés

Vajon miért nem indulunk ki abból, amit egyébként magunk körül látunk, és ami szerint általában élünk? Azaz: milyen ma ténylegesen az életfelfogás? Mert azt ép ésszel érti az ember, hogy „fogy a nemzet”, de valóban úgy gondoljuk manapság is, mint reformkori őseink, hogy egy nemzet annál nagyobb, erősebb, minél többen alkotják?

Nagyobb és eredményesebb a nemzet tizenegy milliósan, mint kilenc milliósan? Lehet ezt 2018-ban komoly érvnek tekinteni?

Miért nem abban látjuk a nemzet nagyságát, hogy tagjai milyen életminőséget képesek elérni? Hogy mennyire egészségek? Mennyire kreatívak? Vagy netán mennyire eredményesek? Miért maradtunk benne ennyire a XIX. századi retorikában?

Tóth Olga a tanulmányt nyolc éve gondolatébresztőnek szánta, úgy érezve, a népesedéspolitikai szakemberek minden érvüket felsorolva már kifogytak a népességfogyás megállításának eszközeiből. Amit pedig ma, nyolc év elteltével látunk, egyfajta visszarendeződés, amely nem tud erősebb szlogent felhozni a nemzethalál víziójánál.

Mi kell mégis az eredményekhez? – teszi fel a kimondatlan kérdést a szerző, s válaszokat is sorol:

1. kiszámítható családtámogatási rendszer

2. rugalmas munkaerőpiac

3. elérhető árú, és jó színvonalú gyermekintézményi hálózat

4. az elszegényedési folyamat megállítása

5. modernebb, egyenlőbb családi munkamegosztás

6. a gyermekvállalást akadályozó tényezők lebontása

Ezeken lehetne változtatni, javítani. De a szakpolitikai döntések és a rendeletek nem fogják befolyásolni, hogy egy nő vagy egy férfi akar-e ma Magyarországon gyereket vagy sem.   

 

 Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:  123RF/vadimgozhda