–

Tavaly októberben rákot diagnosztizáltak nálam. Megműtöttek, és szerintem meggyógyultam. Kellene járnom kontrollra, de most még nem megy. Majd ha lesz pénzem, a következő utazásra félretett pénzből befizetek egy magánrendelő szolgáltatásaira.

Tulajdonképpen nincs okom panaszra. Életben maradtam, másnak nincs ilyen szerencséje. Pár napja egy kislány halt meg, akit a gyermek szívklinikáról a Heim Pál Gyermekkórház CT-jére szállítottak, ugyanis a gyermek szívklinikán nincs CT, ma pedig azt olvastam, hogy egy beteg a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika folyosóján halt meg, miközben CT-re vitték volna a klinika Határőr úti egységéhez. 

Pontosan tisztában vagyok a magyar egészségügy állapotával. A családban, a baráti körömben van pár orvos, a legtöbbjük ma már nem Magyarországon praktizál. Legutóbb a múlt héten tartottunk egy good-bye party-t, ahol egy negyvenes orvosházaspár két gyerekkel döntött úgy, hogy szeptembertől a gyerekek már Hollandiában kezdik az iskolát. Sorra mennek el a barátaim az országból, már ehhez is hozzászoktam. Megértem őket. Ha nem bölcsészkaron végeztem volna, ha lenne egy külföldön is használható diplomám, talán már én sem élnék itt. Pedig szeretem ezt az országot. Az apám magyarul mesélt, amikor gyerek voltam, az anyám magyar dalokat énekelt, amikor elringatott, és hiába beszélek pár nyelven, nem tudok innen elszakadni, és nem is akarok. De megértem azokat, akik elmennek. Sírunk, megöleljük egymást, és tudjuk, hogy ők már csak látogatóba jönnek ide vissza. Ilyen gazdag ez az ország, hogy hagyja elmenni az orvosait. 

A Kékgolyó, azaz az Országos Onkológiai Intézet állítólag Magyarország legfelszereltebb intézete. Ott van CT, van MRI, minden van. Igaz, hogy három órát vártam az MRI-re, de meglett a vizsgálat. Az intézet gyönyörűen felújított kápolnájában ütöttem el az időt. Nem vagyok vallásos, csak nem akartam látni a rengeteg beteg embert a lepattant környezetben magam körül, a közeli kápolna pedig üres volt. A Kékgolyóban minden van, csak szék nincs elég a folyosón, és orvos sincs elég. Ha lenne, nem kellene órákat várni egy végtelenségig túlterhelt orvosra a folyosó lépcsőjén ülve. 

Nekem nagyon korai stádiumban kapták el a rákot, de van, akinek nem, és amikor a Fej- és Nyaksebészeti Ambulancián olyan nénik álltak kétségbeesve, akiknek hiányzott a fél arcuk, és nem tudtak még leülni sem, mérhetetlen dühöt éreztem.

Próbáltam viccel elütni az időt, és a haverjaimmal cseteltem telefonon. 

– Itt mindenki szatyorból eszi a kiflit – írtam. 

– Kövesd a trendet! – jött a válasz, és legalább röhögtem magamban. 

A ráknak nagyon rossz a PR-ja, a legtöbben halálos ítéletként fogják fel a diagnózist. A beteget törvény szerint megilleti, hogy pontos, részletes tájékoztatást kapjon, amit meg is kap. De elvárható egy túlterhelt orvostól, hogy a beteg lelkével is foglalkozzon? Elvárható lenne, ám ha futószalagon vizsgálja a betegeket, nem. Ő csak a testre koncentrál, a beteg lelkére nincs idő.

A műtét után sokáig nem tudtam beszélni. Most sem állok ki emberek elé szívesen a beszédhibám miatt, de akkor elviselhetetlennek éreztem a helyzetet. Visszamentem az orvosomhoz, hogy csináljon valamit. Az orvos közölte, hogy tanuljak meg újra beszélni. Akkor már két logopédus mondta, hogy soha nem fogom úgy ejteni a hangokat, mint korábban. Akkor már éjszakákat töltöttem a tükör előtt verseket mondva, hogy hátha sikerül majd újra kiejteni rendesen az r-t, a sz-t, a s-t, a z-t. A rendelésen nem vártam meg, hogy az orvos ideadja a papírt. Eljöttem, és a „rákos dossziémat” az összes lelettel kidobtam a kukába. Négy órát vártam akkor, hogy bekerüljek a rendelőbe, és még sokan vártak az orvosra. Láttam rajta, hogy fáradt. Nem is akartam azzal terhelni, hogy én így élni sem akarok. Nem volt ideje meghallgatni a félelmeimet, hogy szerettem volna még angolt és németet tanítani, de bezáródott egy ajtó, mert beszédhibásan nem lehet nyelvet tanítani. Újságíró vagyok, és mentem volna vissza dolgozni. De amikor visszahallgattam diktafonon egy interjút, és meghallottam, hogyan beszélek, úgy vágtam falhoz a masinát, hogy darabokra tört. Ha mondani akartam valamit, többször visszakérdeztek, és ezek után inkább meg sem szólaltam.

Este kiírtam magamból a Facebookra a bajomat. A rendelésen ugyanahhoz az orvoshoz várakozott egy néni az állatorvos unokájával, aki olvasta a bejegyzésemet, és írt nekem. Az orvos közölte a nagymamájával, hogy laphámrákja van. Elmondta azt, is hogy az idős asszonyt vagy megműtik, és akkor elveszti a fél arcát, vagy a nem túl távoli, de nem is a közeli jövőben szörnyű kínok között fog meghalni. A néni ettől összeroppant, és sírva kérte az unokáját, segítsen neki meghalni. Akkor nagyon dühös voltam az orvosomra, és megírtam neki e-mailben, hogy így nem lehet emberekkel bánni. 

Ma már megértem, hogy nincs idő a rákosok lelkével törődni, amikor egy nap több tucat embert akar megmenteni. Akkor nagyon haragudtam rá, ma már hálás vagyok neki. 

Egy orvosit elvégezni nem sétagalopp, és az egyetem után még éveket kell keményen tanulni, dolgozni, hogy odaengedjék önállóan a műtőasztalhoz, és akkor még nem beszéltem arról, hogy sok fiatalt azért nem engednek műteni az idősebb dokik, mert a műtétért zsebbe fizet a beteg, és ettől a bevételtől nem akarnak elesni. Az én orvosom nem fogadott el pénzt, visszaadta. Csokik közé csomagoltam, hogy ne legyen annyira megalázó. Nagyon kellemetlen volt... neki is, nekem is. De hálás voltam neki, és bár azt írtam e-mailben azon az estén, hogy ne foglalkozzon betegekkel, most – hónapokkal később – azt mondom, és ebben teljesen biztos vagyok, hogy ez a doktornő egy hős. Hős, mert életeket ment egy olyan egészségügyi rendszerben, ami kizsigereli a beteget és az orvost is. Míg Hollandiában négy-öt beteg jut egy rendelésre, addig Magyarországon harminc. A rák pedig nem vár.

A magyar egészségügy pedig csak azért működik, csak azért maradtam én is, és hozzám hasonlóan nagyon sokan életben, mert vannak még orvosok, ápolók, akik megalázóan kevés pénzért, szörnyű körülmények között itt maradtak, és életeket mentenek. Akik nem a hálapénzre hajtanak, és nem a magánpraxisban látják a jövőjüket. Érthető módon egyre kevesebb ilyen orvos van. De mi lesz, ha mind elmegy?

Homonnay Gergely

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/