Főállású anya voltam, élvezettel foglalkoztam a három gyerekemmel. Amikor közelgett a munkába állás ideje, a gyerekeim volt óvodájából felhívott a vezetőnő, és megkérdezte, volna-e kedvem náluk dolgozni. Volt. Középfokú óvónői végzettség után tanítói fősulit végeztem, anyukaként már ismert, tehát Zsuzsa szerint tökéletes választás voltam számukra. Ráláttam, hogyan lehet játékosan, sok mozgással, sokrétűen fejlesztett, iskolaérett gyerekeket tovább engedni. Imádtam mindenre rákészülni, a mások számára nehezebben kezelhető gyerekek felkeltették az érdeklődésemet, szívesen foglalkoztam velük. Szerettem, elfogadtam őket. Mindennek utánaolvastam, mit miért produkálhatnak. Kis idő után már ránézésre felismertem, milyen hiányosságaik lehetnek, és vagy tudtam ezeket orvosolni, vagy azt jeleztem ilyenkor, hogy hová fordulhatnak segítségért. A tehetségesekkel is külön foglalkoztam. Minden egyes napra felkészülten érkeztem, szerettem, ha változatos, gondolkodtató, harmonikus és vidám körülöttem az élet.

Lassacskán „hírem ment”, nemcsak a mi kis városrészünkben, de a kollégák a saját gyerekeiket, unokájukat is a mi csoportunkba hozták. Zsuzsa unokája is a mi vegyes csoportunkba került. Közben megbíztak zeneovi foglalkozások vezetésével is a délutáni órákban. Sikeres lett, egyre több csoportot kellett indítanom. Váltig mondogattam, hogy az igazi érték az, ami a mindennapokban a csukott ajtók mögött történik. Tudtam, hogy este tiszta tekintet néz majd vissza rám a tükörből. Egy nap Zsuzsa elém állt: kerületi bemutatót kell tartanom. Dőltek rá a jelentkezők. Egy hónapig nem aludtam, hiába mondogattam, hogy én befelé szeretek dolgozni.

Elhatároztam, hogy mindent pontosan ugyanúgy fogok csinálni, ahogyan szoktam. Hiteles voltam. A gyerekek is. Minden fantasztikusan sikerült.

Aki az akkori kerületi szaktanácsadó volt, csúcsminőségűre értékelte, és levelében köszönte meg az eseményt.

Aztán Zsuzsa nyugdíjba ment, és a volt szaktanácsadó lett a mi óvodánk vezetője. Amikor meglátta, hogy nekem „csak” középfokú az óvónői végzettségem, és nincs óvónői, „csak” tanítói diplomám, behívott az irodába.

Leültetett, és rendkívül empatikus módon adta tudtomra, hogy nem tartja a hátát ezért, ha majd intézményi ellenőrzés lesz.

Végezzem el a sulit, vagy vegyem tudomásul, hogy a középfokú végzettségnek megfelelően többé nem emeli a fizetésemet, bár törtvény szerint, amit eddig kaptam, nem vonhatja vissza. Hozzátette: „tudom, hogy te vagy a legjobb óvónőm”. 

Ekkor felhívtam Zsuzsát. Zokogtam, amiért a főnököm nem állt ki értem. Megalázónak éreztem. De már akkor többre értékeltem magam annál, minthogy meghunyászkodjam. Zsuzsa elárulta, hogy hosszas vezetői pályája során soha semmiféle intézményi ellenőrzésnél nem volt gond, a törvény ellenére sem, az illetékes alpolgármester tud rólam, és természetesen semmi probléma nincs a végzettségemmel. Elkövetett mindent, hogy maradjak. De új vezetőnk kellő önismeret hiányában nem vállalta fel, hogy fél. Nem kellettem neki. Hiába mondtam, hogy pont azért végeztem el annak idején mindkét pedagógusképzőt, mert akkoriban óvodaiskolák létrehozását tervezték, és azt szerettem volna csinálni, csak végül nem valósult meg. Kerestem másoddiplomás képzéseket, de elutasított: azzal nem pótolom azt, ami számára hiányzik. 

Feladtam. Pontosabban: megjött az eszem. Rájöttem, hogy hálás lehetek neki, mert erőt adott a váltáshoz, és összeszedve minden bátorságomat, három havi éjszakai virrasztás és hezitálás után átmentem a szomszédos iskolába az igazgatóhoz, aki óvónőként és anyukaként is ismert. Elmondtam neki, hogyan áll a szénám, és amennyiben bízik bennem és lesz hely, szívesen átmennék tanítani. Ez tavasszal történt, húsz évvel a főiskola elvégzése után.  Szeptemberben már az iskolában találtam magam az elsősökkel. Imádtam őket, a kollégámat is, minden szuperül alakult.

Második évben kaptam egy saját osztályt is. Éneket is taníthattam más osztályokban, szakirányú plusz végzettségem miatt. Feltérképeztem, mi történt: az óvodába Bálint fiam óvónénije helyére kerültem, az ő helyére hívtak, most pedig Bálint fiam tanító nénije helyére osztályfőnöknek. Érdekes az élet...

Elgondolkodtam a további életemen. Vajon lehorgonyozhatok a jelenlegi oktatási rendszerben a sajátos, szeretetkörnyezetre, megértésre, empátiára alapozott, a kreativitást, az önállóságot szem előtt tartó, problémacentrikus, érdekes, motiváló órákra rákészülő, a teljesítménykényszert, szorongást elutasító stb. pedagógusként? Ötven felé járva azt számolgatom, ha végigviszem a mostani osztályomat, és aztán még vállalok egy újat, vajon kibírom-e egészségesen azt a terhelést, amit a jelenlegi rendszer ró reánk?

Meddig lehet a szétforgácsolt energiákkal is igényes, türelmes, nyugodt, derűs, humoros tanítóként dolgozni?

Meddig lehet bizalmatlan, paranoiás rendszerben élni úgy, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, hogy higgyünk az önállóságban, a döntéseink hitelességében? Hogyan fogjuk a sok hiányzó kollégát pótolni mi, akik még elkötelezettek vagyunk?  Ehhez értek. Szeretem. Magamon dolgozom. De meddig tart benne ez az erő?

 Margó