A magyar egészségügy olyan, mint egy kamasz. Mindig meg tud lepni a húzásaival, azzal, hogy teljesen természetes dolgokat nem tesz meg, öntöm bele a pénzt, ám cserébe szinte semmit nem kapok. Anyám ugyanígy tett, 40 éven át fizette a TB-t, ő még ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyik nem dolgozott feketén, csengette a TB-alapba a lét. De minek? 

Nemrég kórházba került.

Azon már fenn sem akadtunk, hogy a kaja kevés és rossz, és nem is felel meg az ő betegségének. Azon sem, hogy a drágább gyógyszereit be kell vinnie. Amiatt, hogy a takarítás minősége és mennyisége egyaránt elhanyagolható – a szeme sem rebben. 

Amikor a kezeléséhez szükséges folyadékokat nekem kellett bevinnem, mert az osztály kerete elfogyott a hónapra, kicsit felhúztam a szemöldököm, de örültem, hogy legalább van mit bevinni. Amikor a nővér közölte, hogy nem adta be a zavart – , és emiatt időszakosan feledékeny – anyukámnak a gyógyszereit, nyeltem egyet, és nem ordítottam le a fejét, hogy „ha agyvérzést kap emiatt az anyám, akkor nemcsak gyógyszereznie kell majd, hanem pelenkáznia is”. Amikor végighallgattam, hogy három kórház közül melyik miért nem akarja/tudja fogadni, elnézően mosolyogtam, és bámultam a folyosói falat, amiről húsz év kosza nézett vissza rám. 

Magamban röhögtem, amikor kiderült, még csak vesetál sincs az osztályon, de ha lenne is, mit számít, úgysincs, aki tartsa. 

Kórházi mosdó
2017- Budapest

Azon már kicsit felhúztam magam, amikor kiderült, hogy a nehezen járó pácienseknek legalább 200 métert és 23 lépcsőfokot kell megmászniuk, ha egy kórházi kerekesszéket akarnak kérni, hogy eljussanak a kivizsgálás helyszínére. De azok sem járnak jobban, akik már alapból azzal érkeznek, mert ugyan van lift, ám az baromira nem kompatibilis a kerekesszékek egy részével. Viszont ki lehetett pipálni a rubrikát, ahová beírták, hogy „akadálymentesített az intézmény”. Azon már kínomban anyámmal együtt röhögtem, hogy a kórház által vásárolt tolókocsik maximum 80 kilóig terhelhetők. Szerencsére anyám nincs annyi. 

Azon is képesek voltunk nevetni, hogy a nagy meleg miatt nyitott ajtónál vizsgálják a pácienseket, mert különben olyan forróság lenne, ami kibírhatatlan. Örültem, hogy ránk csak a szemészet és a neurológia várt, és nem a nőgyógyászat. 

És azon is nevettünk, hogy a szemész közölte: náluk nincs olyan gép, ami kéne, de szeretettel várnak a város másik oldalán a Klinikán, ahol viszont van. Persze ott sor is van, de ha kivárjuk, akkor meglesz a diagnózis. Mondjuk, feleslegesen, mert nem kezelhető gondról van szó, vagy elmúlik, vagy nem. Akkor viszont már őrjöngtem, amikor kiderült, hogy a szemész nem utalhat tovább a neurológushoz, hanem csak a kezelőorvos, aki épp 2000 kilométerrel arrébb töltötte a jól megérdemelt pihenését.  

A kivizsgálások hál' istennek jó sokáig tartottak, így sikerült ledolgoznom a napom, majd visszamentem az anyámért, lebotorkáltunk a lépcsőkön, és visszavittem az eredeti kórházba, mert ott – ugyan sok vizsgálatot nem tudnak elvégezni, de –  legalább az alapbetegségéhez értenek. 

Kórházi tusoló
Tusuló, 2017...

Aztán tegnap reggel majdnem agyvérzést kaptam, amikor kiderült, hogy mégiscsak a lépcsős kórházba kéne vinni egy vizsgálatra, ám ez nem úgy megy, ahogy gondolná az ember: jön a szállítókocsi, és átviszi – nagyon nem. 

Az alábbi lehetőségeket ajánlotta fel a kórház:

– ingyenes szállítás – nem tudja a vizsgálati időpontra odavinni

– pénzes szállítás – időben odaér, de kétszer annyiba kerül, mint a taxi

– hozzátartozó vigye át, majd hozza vissza

– rendeljen taxit

– menjen tömegközlekedéssel, és majd jófejségből elkíséri a személyzet egyik tagja 

Nehéz erre mit mondani. Igen, a hozzátartozó kérhetne sürgősen szabadságot, családi okok miatt. De mi van, ha nincs autója? És a betegnek nincs pénze taxira? Ne adj' isten, nehezen jár, és – mint tudjuk –, a tömegközlekedési eszközökön manapság simán hőgutát lehet kapni. Bár végiggondolva, ez tűnik a legjobb megoldásnak, csak a mentőt rá kell beszélni, hogy ha már beviszik hőguta miatt a kedves beteget, végezzék el az eredeti vizsgálatot is. 

És ez az, ami felháborít. Tehetetlen vagyok. És anyám is az, aki 40 éven át fizetett TB-t.

Nem tehet a betegségéről. Nem tehet arról, hogy nehezen jár, hogy megbetegedett. Szívesebben lenne otthon, mint a 40 fokos kórteremben, ahol akkor jár a szél, ha a hozzátartozó bevisz egy ventilátort. Ahol az ágy a németektől érkezett, akik már 1990-ben leselejtezték, de ennek még örülni kell, mert ez legalább jó minőségű, mozgatható, és viszonylag kényelmes. 

Ez van most, Budapesten, 2017-ben. Omló falak, minősíthetetlen kosz, gyógyszerhiány, túlterhelt és kiégett személyzet, nem működő liftek, nem létező fejlesztések, nyugatra menekülő orvosok és nővérek, rezignált adminisztrátorok lassan széteső kórházak és rendelőintézetek. Nem akarok belegondolni, mi lehet máshol. Mi lehet ott, ahol nincs ismerős doki, valakit ismerő rokon, vastag boríték. Ahova nem jut uniós pénz. Ahonnan menekül a személyzet, és bezárják az osztályokat „felújítás” címén.

Ugyanakkor nem tudok eléggé hálás lenni a maradóknak. A portásnak aki ránk mosolyog, a beteghordónak, aki keres egy kerekesszéket, az orvosoknak és nővéreknek akik kitartanak ebben a rémálomban, és ha úgy érzik lépni kell, felemelik a telefont, sürgős vizsgálatért könyörögnek és nem mondanak le a betegekről. 

Ez Magyarország. Erős és büszke ország vagyunk. Ha beledöglünk is.

Zimre Zsuzsa

Kiemelt kép: Flickr, belsők: Saját