Egy szakadékot nem lehet két lépésben átugrani. Levélírónk, Barbara nem sokat lacafacázott. Eldöntötte, felkészült, majd elrugaszkodott. És élvezi. Egyelőre mindenképp. Mert mostantól egy csomó minden más (jobb) lesz!
Méghogy szinglinek lenni nem jó?! Nem jó, hanem egyenesen gyönyörűséges. Mondja Szentesi. (De azért aki akar, az csak maradjon együtt a társával. Senkit sem akarunk semmire rávenni. Tényleg.)
„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni... majd az unokáknak, mikor körbeállnak. Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak, kezdjetek el élni, hogy legyen, mit mesélni." Anna and the Barbies, Márti dala. Nekünk ez pörgött a fejünkben, miközben ezt az írást olvastuk... szerintetek miért?
Bármennyire is könnyűnek tűnik itthonról nézve, bizony olykor keserű a külföldön élés kenyere, melybe súlyos dilemmákat, mély érzelmeket gyúrtak. TE hogy döntenél?
Szerinted meddig lehet elmenni egy állásinterjún a lehetséges jelöltek feltérképezésében?
Ha két egyenrangú kolléga közül mindig a nőtől várják el, hogy kávét főzzön, az nem csupán kellemetlen. Ilyen az, amikor a felszín alatt zsigerből jövő szexizmus rothaszt a munkahelyen:
Egy évek óta vissza-visszatérő randevú. Egy szemérmes, finom érzés. Fantázia. Vágyálom. Egy hétköznap reggel. És egy ruhadarab, ami mindezt elfedi, ápolja, keretbe rendezi.
Milyen lenne egy óvónői, egy ápolónői és egy anyai álláshirdetés, ha Kormos Anett írná őket? Hát... ilyen.
Marozsán Erika nemrégiben egy rövid látogatást tett itthon, mi pedig gyorsan éltünk a lehetőséggel, és kifaggattuk munkáról, pihenésről, családról és karrierről meg természetesen a New York-i életéről.
Részegek a trolin, táncoslábú öregember, a kisfiú, aki költő akar lenni... És te észreveszed magad körül a városban nyüzsgő embereket? Erika miközben jár-kel, megjegyzi a történeteket, és lefotózza a tócsákban tükröződő várost. Nézd meg ezeket a képeket és a hozzájuk tartozó titkos párbeszédeket!