Péterrel állandóan történik valami. Épp, hogy meggyógyult a válla, erre megrázta az áram, most meg elvágta az ujját. De vajon mi ennek az oka? Az, hogy Péter ügyetlen? Vagy az, hogy szegény rossz csillagzat alatt született, és mindig rosszkor van rossz helyen? Vagy a környezete kialakítása nem megfelelő? Takács Dalma a baleseti hajlam fogalmát járja körbe.
Hamar János szorongó, kívülálló fiatalként lett heroinfüggő. Súlyos mélypontok, lecsúszás és elmagányosodás után a rehabról már úgy jött ki, hogy tudta: addiktológiával és prevencióval szeretne foglalkozni. Jánossal a mai gyerekek sokszor reménytelennek tűnő jövőjéről, függőségekről, permanens károkat okozó dizájner drogokról beszélgettünk, és arról, miért magányos sok fiatal.
Hogyan vált ennyire felületessé az információfeldolgozásunk, és hova vezethet mindez? Egy 35 millió Facebook-posztot vizsgáló kutatás kijózanító eredményeit mutatja be Milanovich Domi.
Határozottan emlékszem arra az időre, amikor megérett bennem a gondolat, hogy szeretnék egy kutyát. Az hagyján, hogy az algoritmus onnantól kíméletlenül bombázott a különböző menhelyek szívszorító képeivel, de az utcánkban is felszaporodtak a kisebb-nagyobb, különböző termetű, temperamentumú ebek. De vajon tényleg többen lettek, mint egy hónappal korábban?
Az ökopszichológiai kutatások, bár változatos témákat vesznek górcső alá, mind egy irányba mutatnak: úgy tűnik, a természettel való kapcsolat nemcsak növeli a fizikai és mentális egészségünket, hanem egyenesen alapfeltétele annak, hogy tartósan jól legyünk.
Albert Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív. Az időészlelésünk rejtélye – amelyhez nem áll rendelkezésünkre külön érzékszerv – azóta is lenyűgözi a kutatókat, akik folyamatosan keresik, milyen tényezőkön múlik, hogy egyszer úgy érezzük, rohannak a napok, a percek; máskor meg úgy, hogy ólomlábakon lépdelnek.
A figyelmünk állandóan ezerfelé irányul, miközben egyre többet szorongunk, rosszkedvűvé és nyűgössé válunk, mert nem tudjuk megfelelően ellátni a feladatainkat. Ismerős? Hogyan tudunk összeszedettebbek lenni, és újra a jelenben létezni?
A legtöbben azt hiszik, mások úgy gondolkodnak, mint ők, noha a valóságban szinte senki sem gondolkodik úgy.
Néha úgy érezzük, mindent láttuk már, és egyre kevésbé tűnik fel, hogy ez nem igaz.
„Fáradunk, izolálódunk, beszűkül és deformálódik a gondolkodásunk, mentálisan és testileg is egyre sebezhetőbbekké válunk” – írja a tanárok, diákok, szülők mentális állapotáról pedagógusként dolgozó olvasónk. Mi segíthet, hogy kitartsunk?