Mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akin az egész társaság röhög, amiért minden tüsszentés után a sürgősségire rohan, és egy rutinvérvétel előtt sem alszik napokig. Pedig ami kívülről nézve nevetséges, az belülről nagyon is szorongató – hátterében pedig jóval komplexebb tényezők állnak, mint sokan gondolnák. Ráadásul nem csak mentális, de kulturális tényezők is.
Dr. Czébely-Lénárt András, dr. Baradács István és dr. Csirzó Ádám, azaz a Nődokik, idén év elején saját ötlet alapján hozták létre a csatornájukat, amelyen rengeteg nőt érintő, a női intim egészségre és működésre vonatkozó témákról – mint a mesterséges megtermékenyítés, az egészséges hüvelyflóra vagy a menopauza – beszélnek tabuk nélkül, szakszerűen, ám közérthetően és közvetlenül. Ismerjétek meg őket!
A mennyezeten vibráló neont nézem, körülöttem mindenütt gépek csipognak. Az arcomhoz egyre közelebb ér a maszk, ez kicsit csíphet, mondja az aneszteziológus, és miközben kis hangyák százai masíroznak a bőröm alatt, elalszom. A testem elernyed, csak a szíjak tartják az ágyhoz kötözve. Piszkosul kiszolgáltatott vagyok. És legalább ennyire szerencsés is.
Képzeld el, hogy belépsz egy rendelőbe, ahova – az éttermekhez, kávézókhoz, üzletekhez hasonlóan – ki van téve egy szivárványszínű zászló, egy matrica, vagy az orvos, az ápoló visel egy kitűzőt, ami jelzi a pozitív hozzáállását. Hogyan éreznéd magad érintettként? És hogyan éreznéd magad akkor, ha egy barátod, családtagod lenne LMBTQ-ember? Vagy azt gondolod, minek „politizálni” a kórházakban?
„Van kiút a kiégésből: igaz, ehhez tudatosan vállalni kell azt a sok fájdalmat, amivel a feldolgozás, és ha szükséges, a jövő átkeretezése együtt jár” – hívja fel a figyelmet Ágnes, aki szülészeti ápolóként tapasztalta meg az olyan mély érzelmi és szakmai kiégést, amely egy időre a rendszerből való kilépésre késztette.
A férfi orvosok nagyobb valószínűséggel utasítják el a nők fájdalmát és tüneteit, ami így nagyobb eséllyel vezet téves diagnózishoz és rosszabb orvosi ellátáshoz.
Nagyon keveset tudunk az adenomiózis okairól, de sajnos az orvosok többsége ahelyett, hogy segíteni akarna, ignorálja azokat a nőket, akik pokolian szenvednek ettől a betegségtől. Íme, egy sikertörténet, amit huszonöt év szenvedés előzött meg.
Ha egy gyerek rákos lesz, vagy élettel összeegyeztethetetlen genetikai mutációja van, a betegségen túl még temérdek nehézség terheli a családokat: a jószándékú, mégis gyilkos mondatok, sértő megjegyzések, ridegség, vagy éppen a rosszul segítés egyaránt sebeket ejthet az amúgy is túlterhelt szülőkön.
Országszerte egyre több kórházban akadozik az ellátás, és bár a hivatalos álláspont szerint mindez ideiglenes, nem valószínű, hogy néhány hónap alatt megoldódik a probléma. A háttérről kérdezte Mózes Zsófi az egészségügyi szakértőt:
Egy diabéteszes betegnek rendszeres gondozásra lenne szüksége. De a felnőttgondozásban hónapokat kell várni egy időpontra, és egy betegre általában 5–15 perc jut, ami gyakran csak a receptek felírására elegendő. Így aztán a betegek sokkal rosszabb állapotban vannak, mint amilyenben lehetnének. A korai szövődménydiagnózis éveket, évtizedeket adhatna jó, élhető életminőségben.