A mai Popfilter hallgatása előtt fontos leszögeznünk valamit: az újságírás íratlan törvényei szerint vannak kérdések, amelyeket nem lehet nem feltenni. Tisztában vagyok ezzel, és mégis: sokszor kívántam már az utóbbi másfél évtizedben, hogy bárcsak ne így lenne. Mert többször előfordult, hogy egy rég áhított interjúalannyal egyszerűen agyonnyomta a beszélgetésemet A KÉRDÉS. Amelyet, ugye, nem lehet nem feltenni. Gyűlöltem ezt az érzést: mész haza az interjúról, ami szerkesztői szemmel hibátlan, hiszen feltettél mindent, elmondtak rá mindent – és mégis hiányérzeted van. Mert pont azokat a dolgokat nem tudtad megkérdezni, amik egyébként érdekeltek volna.

Ennek a mai Popfilternek úgy fogtam neki, hogy nem akarok utána hiányérzetet. Az embereket, az érzéseket, a pillanatnyi hangulatokat akarom érezni a stúdióban, nem pedig a bulvárt hizlalni. Aki ezért jönne, az ne jöjjön. 

Hányok a szenzációhajhászattól, a Popfilter nem az a műsor, köszönöm szépen. 

Mást akartam.

Egy sokadszor újrakezdő, a Popfilter stábjának egyébként nagyon kedves együttes két fontos tagjával akartam beszélgetni arról, hogyan készülnek a visszatérésre. Hogy hol tart most az együttes a karrierívet tekintve, miként lehet összeállítani egy setlistet egy ilyen koncert előtt, ilyen évek után. És akartam az embereket hallani a szakmai kérdéseken túl, a lelki oldalát az úgynevezett rákendrolnak, akartam kérdezni hangszerekről, fontos pillanatokról, sztorizást szerettem volna, és felhőtlen perceket.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De legfőképpen azt, hogy legyen egy óránk, amikor nincsenek a kötelező körök, csak az egymásra hangolódás, a nevetés, a csendek, az elgondolkozás és azok a kérdések, amelyek mindig is bennem voltak – meg amik ott születnek meg, a pillanat varázsában.

Azokat a beszélgetéseket szeretem, amelyek nyomán nem hiányérzet marad bennem, hanem az érzés, hogy milyen jó lesz egyszer folytatni, hiszen annyi minden van már, amiről tudunk majd beszélgetni.

Merüljetek el benne ti is, volt itt minden Piaftól Chet Bakerig, Lester Bowie-tól a Szellemirtókig, fúvós hangszerektől az éneklésig, meghatott csöndtől ordítva röhögésig. Ovis emlékek, flow-élmény, maci a sarokban, kifújt levegő, extrém hangok és improvizáció. Ha egy Quimby-dalcímmel kellene leírnom: Autó egy szerpentinen. Öveket becsatolni!

A Popfilter további epizódjait itt találod: 

Csepelyi Adrienn