Fussunk neki újra, na, mi az a vers?

Kinek jó, mire való, és egyáltalán, honnan tudom, hogy egy szöveg vers és nem másvalami? Mondjuk nem számla, nem menetrend, nem újságcikk, nem szerelmes levél, nem munkaköri leírás? Jöhetünk megint a rímekkel, de ha rímel, akkor már bármi vers? Ha rímben mondanánk a híreket?

Miskolc és Hatvan között két szerelvény ütközött.

Üzeni az Unió, vállalkozni hullajó.

Megy ez, mint az ágybacsinálás... De vajon a rímtől automatikusan változik valami? És mi a helyzet a rímtelen versekkel? Rengeteg ilyen van, nem ám szutyok minőségben.

Kányádi Sándor bátyám meséli mindig, hogy feltette a kérdést egy kis székely osztálynak:

 – Na gyerekek, mi az, hogy vers?

Tanácstalanságra számított, de valaki már jelentkezett is, felpattant, és kivágta vitézül:

 – A vers az, amit mondani kell.

Igaz, ami igaz, évszázadokig a verset csak mondták, sose olvasták némán. Ha egy adag középkori szerzetest feltennénk egy buszra, oltári hangzavar keletkezne, mert mindegyik hangosan olvasná a Bibliát vagy a Metró újságot. Mert akkor a szemmel olvasást nem tekintették legálisnak, hiszen úgy nem „ízleli" az ember a szót. A verseket meg nem is annyira mondták, mint inkább énekelték. Az volt akkor a popkultúra.

Faludy Gyurka költő bá' meg egyszer valamely arab városba érkezett sziesztaidőben, amikor nemcsak a bogár, a darázs, hanem még az öngyilkos merénylő is aluszik. Kiült a kihalt főtér kávézójának asztalához, és unalmában verset kezdett írni, persze magyarul.

Pár perc múlva megállt előtte egy talpig burnuszba öltözött férfi, és kifogástalan udvariassággal jelentette neki, hogy a méltóságos sah örömmel látja vendégül palotájában a költő urat. Később kiderült, a helyi hatalmasság kémei csak annyit jelentettek, a főtéren ül egy ember, aki olyan sorokat ír, melyek nem érnek ki a papír széléig.

Hát, ez is lehet meghatározás: vers az olyan szöveg, amelynek sorai nem érnek ki a papír széléig. Vagyis tiszta papírpocsékolás, az amazóniai esőerdők jól hallhatóan visítoznak a háttérben.

De megint akad egy bökkenő: ott van ugyanis a prózavers, mely épp arról ismerszik, hogy látszatra próza, vagyis faltól falig tart. Úgyhogy itt állunk megfürödve.

Na, akkor mi is az a vers?

Egy belga költő, François Emmanuel meghatározása szerint: a vers az egyetlen szöveg, amely lebegve marad a semmiben. Húha, nagyot mondtunk, öblögessünk...

Mit is jelent ez voltaképpen? Azt, hogy a vers nem egy konkrét helyzetre való szöveg, mint az udvariassági mondatok, az időjárással vagy a focival vagy a politikával kapcsolatos, betárazott mondataink. Ezeket bármely percben képesek vagyunk sorozatban kilőni. Nem, a vers – iskolai ünnepélyek, szavalóversenyek kivételével – nem illik sehová se.

Mi történik, ha megállunk a TUSKÓ áruház közepén, és fennhangon szavalni kezdünk: „az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam..." Hát, a tisztes vásárlók elkerülnek, egyetlen ember közeledik hozzánk, oldalán himbálva mestersége címerét: a biztonság őre. „Na, tessék vásáróni, közlekenni, egyenletessen megindúni az akciós tejek irányába, köszöntem szépen!"

És ha az adóhivatalban okosan behajolunk a plexiüveg kis kerek likán, és odasúgjuk szerelmesen a szemüveges, középkorú hölgynek: „A semmi ágán ül szívem, / Kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szeliden, / S nézik-nézik a csillagok..." Mit is dadoghatna szegény: „Szíveskedjék a... bediktálni a... iktatószámot... a formanyomtatvány a bejáratnál található... illetékbélyeg lerovása kötelező..."

Egy iskolásfiú viszont azt mondta, amikor kérdeztem, hogy ő bizony mindig szokott magában verseket mondogatni. Mindenhol.

És tudjátok mit, jól teszi... Mert a vers sehová se illik, mégis mindenhová való.

Lackfi János

 

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről hétre a Petőfi Rádióban.

A Nem kötelező irodalom sorozat első bejegyzését ITT olvashatod.

Illusztráció: Clifford Harper