Hogyan nő fel egy sztár a kamera előtt? – A Pogány Indulóról szóló dokumentumfilm a Z generáció tükre

–

Szirmai Marcell, azaz Pogány Induló még középiskolás volt, amikor sokan már a mai magyar rap és hiphop egyik legizgalmasabb előadójának kiáltották ki. A fiatal rapper az autotune és a trapzene térhódítása után nagyon jó pillanatban nyúlt vissza az old school hangzásvilághoz, dalszövegeiben pedig a polgárpukkasztó szókimondás mellett mindig megjelenik a maró őszinteség, valamint a fájdalmas ön- és társadalomkritika.

A még mindig csak húszéves előadó Megáll az idő című lemeze tavaly Fonogram-díjas lett, ugyanebben az évben pedig – a díj történetének legfiatalabbjaként – elnyerte az Artisjus-díjat is.

A Pogány Induló-jelenség legizgalmasabb kettőssége abban rejlik, hogy bár hihetetlen gyorsasággal került át az undergroundból a mainstreambe, mégis sokan a mai könnyűzene ellenkulturális forradalmárát látják benne. A kilencvenes évek gengszterattitűdje, az Akkezdet Phiai költőisége és a Z generáció önreflexiós készsége egyszerre jelenik meg nála.

Ez pedig tökéletes elegy ahhoz, hogy provokatívan, érzékenyen és plasztikusan tudjon tematizálni a zenei stílushoz eleve hozzárendelt témákat, mint a mélyen gyökerező társadalmi feszültségek, az utcán nevelkedettek szerhasználata és erőszakos környezete, vagy a perifériára szorultak dühe és vágyai.

Pogány viszont képes túllépni a műfaji elvárásokon és sémákon, amikor a karcos társadalmi elemzések mellett saját magát teszi a kritika tárgyává: rengeteg dalszövegében foglalkozik ugyanis azzal, hogy a gyorsan jött siker milyen hatással lehet a személyiség fejlődésére, és az alázat mennyire könnyen elillanhat, ha az ember túlságosan a saját hatása alá kerül.

Dalszövegeiben rendszeresen beszél szülővárosáról, Szegedről, klipjei helyszínei sokszor reflektálnak saját múltjának és jelenének összeférhetetlenségére. A kemény rapszövegek és a hihetetlen karrier mögül pedig gyakran felbukkan a kisfiú, aki a családjáról mesél.

Mégse rajong érte mindenki

Pogány szövegeire tényleg érdemes odafigyelni, ha szeretnénk közelebb kerülni az úgynevezett „mai fiatalokhoz”, és többet megtudni arról, hogyan látják a társadalom bizonyos működési mechanizmusait. De akadnak olyanok is, mint Horváth László drogügyi kormánybiztos (Facebook-nevén Horváth Laci), aki közösségi oldalain rendszeresen nekimegy a fiatal alkotónak – legutóbb például a gyöngyösi koncert miatt szentelt külön posztot a helyi kristályfüggők helyzetének –, akit többek között cenzúrával fenyeget és bűnrészességgel vádol.  

Az országgyűlési képviselő szerint Szirmai fellépésein nyíltan promotálja a droghasználatot, és „roncsélet felé tereli a fiatalokat” azzal, hogy koncertjein visszatérő elem lett, hogy megkérdezi a közönségét, szívtak-e már aznap füvet. Izgalmas lenne arról a jelenségről is meghallgatni a kormánybiztos gondolatait, hogy a kormány által iskolai drogprevenciókra felkért Curtis milyen felszabadultan viccelődik vasárnap esténként a Megasztár zsűritagjaként a kokainnal és saját szerhasználó múltjával – 12-es karika mellett.

Kluboktól a Dome-ig

A négyrészes dokumentumfilm első jelenetében az MVM Dome-ban járunk: a dühöngőben tízezer ember extatikus állapotban várja a 18 éves rappert, aki a színfalak mögött izgul, várakozik, szorong. Majd fellép a színpadra, és azonnal érezhető, ahogy Pogány Induló karizmája betölti a teret. Szombath Máté, vezető operatőr villanásszerű képei tökéletesen adják át azt az önkívületet, amibe az előadó és a rajongók egyszerre kerülnek ugyanabban a pillanatban.

Hirtelen vágás: egy lakótelepi padon ücsörögve cigizik egy raszta diák a haverjaival, majd megjelenik a felirat: „Két évvel ezelőtt.”
Szinte nevethetnéke támad az embernek, annyira pimasz állítás, hogy mindössze ennyi idő telik el a haverokkal zenélgetés és az országos ismertség között. 

Ha játékfilmen látnánk ezt a sikersztorit, azt mondanánk, hogy túl sok – túl életszerűtlen, hollywoodi filmes klisé és sűrítés.
Szirmai Marcellnek viszont ez a maga valósága.

Tóth Olivér Márk ideje korán felismerte benne a potenciált, így három évvel ezelőtt elkezdődött a közös munka. A Hégető Honorka-díjas újságíró és rendező egy korai klipjében figyelt fel először Pogányra. A rekedt hangú, raszta hajú, cingár srác és a kortársaktól nem megszokott rímei azonnal felkeltették az érdeklődését.

A Toldiban adott 2022-es koncertjén – ahova kétszáz ember végül be sem jutott, így csak a hely előtt, az utcán várakoztak – már érezte, hogy ez a fiú képes teljesen új módokon megszólítani a Z generációt.

Szirmai kezdetben olyan, még csak szubkulturális értelemben vett kultikus helyeken lépett fel, mint a nyolcadik kerületi Gólya, a belpesti Központ vagy a Barba Negra. A sorozat első részében ezeket a fontos állomásokat követhetjük végig.

A féktelen bulizások, a felnőttek háta mögötti spanglizások és a kezdeti felhőtlenség megidézi az 1995-ös Kölykök című film hangulatát, de erősen rezonál Révész Bálint és Mikulán Dávid tavaly bemutatott KIX című doksijával is, amelyet szintén az HBO kínálatában lehet megnézni – és erősen ajánlott is.

A teljes felelőtlenségben úszást viszont szépen lassan elkezdi felváltani a profizmus terhe: az egyre nagyobb koncerthelyszínek elvárásai és a növekvő követőtábor egyre nagyobb felelősséggel járnak, amitől az előadónak már pszichoszomatikus tünetei lesznek. A koncertek utáni kimerülés és kiüresedés rövid távon is kiégéshez vezethetnek.

Szirmai az intimitás megőrzése érdekében kezdetben két dolgot kért a forgató stábtól: szerette volna, ha a család és az iskola nem jelenik meg markánsan a filmben. Az utóbbiban maga Szirmai is az alkotók segítségére volt, mert közben otthagyta az iskolát.
Az érettségi tételek kidolgozása helyett elkészítette első saját albumát menedzserével, Zomblaze-zel, aki a Hősök DJ-jeként, valamint Bobafett és Bobakrome mellett vált országosan ismertté.

Még megtartó közeg mellett sem egyszerű

A család viszont több fronton is megjelenik a filmben, és valójában ez adja meg a sorozat valódi mélységét is, amitől igazán hiánypótlóvá válik. Bár nincs kimondva, az emberben mégis az az érzés támad több jelenetben is, hogy maga Zomblaze némileg apafiguraként jelenik meg Pogány életében – főleg, amikor a fiatal fiú imádott szülővárosából Budapestre költözik.

A sorozat egyik fontos szereplője Schwarcz Ádám, azaz Beton.Hofi is, aki sokat látott, idősebb fivérként figyeli a „kisöcsit”: a szeretetteljes ölelések, a szülinapi köszöntések, a sikert közösen ünneplő koccintások és a vigyázó tekintetek mindvégig jelen vannak köztük, szakmai féltékenységnek pedig nyoma sincs.

A történet előrehaladtával néha eszembe jutott róluk Hamlet és Horatio figurája is: a megbízható barát csendes, de állandó jelenlétével kíséri végig a történések főszereplőjét. Talán látja is előre a közelgő nehézségeket, és hogy valamiféle pusztító őrület kódolva van a szélsőséges élethelyzetekben. Leereszkedő, nagytesós kioktatás helyett csak figyel, támogat és megtart.

A második részben még nagyobb hangsúly helyeződik a támogató közeg fontosságára: a kortárs kapcsolatok mellett jobban megismerjük Marci szüleit is. A felnövéstörténet ettől válik igazán kerekké és átélhetővé. A kamaszos határfeszegetés minden tipikus eleme megjelenik: alkoholfogyasztás, droghasználat, az iskola otthagyása – a teljes hátas tetoválás ötletére pedig Marci anyjának már a szeme se rebben.

Egy dolog viszont szerencsére – ha nem is hétköznapi módon – mégis jól funkcionál: a szülő–gyerek kapcsolat, különösen az anya és fia között. Marci ugyanis a legnagyobb lázadások közepette sem utasítja el ezeket a kapcsolódásokat, sőt, kapaszkodik beléjük.
Ő pedig így a legtöbbet kapja, amit egy szülő a szinte felnőtt gyerekének adhat: az elfogadást.

A zongoratanárnőként dolgozó édesanya sosem feledkezett meg a nyilvánvalóról: minden gyerek feltétel nélküli szeretetet remél a szüleitől. Ha pedig otthon nem kapja meg, ki tudja, hol keresi majd. A fiatalkori züllést látva nagyon egyszerű lenne mindenért a szülőket okolni, de a sorozat erős fogódzókat ad ahhoz, hogy belelássunk: a korai sztárrá válás milyen mentális és érzelmi kihívások, bizonytalanságok elé állítja az egész családot.

Sokkal több, mint egy zenészportré

A következő két epizód még több izgalmat ígér. Ahogy Szirmai is a történettel együtt nő fel, úgy a sorozat témái is egyre komplexebb és sötétebb kérdéseket boncolgatnak majd.Hogyan ismerjük fel, ha a sikerek hajszolása közben egyre sürgetőbb jelzéseket ad a testünk, hogy álljunk meg? Meddig tart az előadói szabadság, és honnantól kezdődik a felelősség? Hogyan választható szét a művészi perszóna és a civil élet – és hogyan lép be még erősebben az önreflexió? Ezekre a kérdésekre novemberben kaphatunk válaszokat.

A film nagyon jó arányban dolgozik talált felvételekkel, social media-videókkal; Érdi Zsófi vágóként pedig kiváló ízléssel nyúlt ezekhez az anyagokhoz. A sorozat fő erőssége, hogy a személyes történet nem esik át azon a holtponton, ahol már teret engedne a bulvárosodásnak – még akkor sem, amikor Szirmai Marcit cuki, szeretetre éhes kisfiúként látjuk, aki ujjongva örül a negyven feliratkozójának.

A szenzitív történetmesélésen túl képes tágabbra nyitni a lencsét: zenészportré helyett a teljes, Covid után felnőtté váló Z generáció problémáiról tud izgalmas kérdéseket feltenni – nem elfeledkezve a szülők szerepéről sem. A producerként közreműködő The Speak Easy Project gondozásában, Tóth Olivér Márk témaérzékeny rendezésével és Szirmai Marcell bátor szembenézéseivel egy elképesztően fontos alkotás született, amely sokakat elgondolkodtat majd: vajon mit várhatunk el a példaképeknek kikiáltottaktól – és ők ezért milyen árat fizethetnek?

Rezek Bori