Filmek a frontról: kirekesztettség, háború, sorstragédiák – Indul a Verzió fesztivál

 –

Apolonia, Apolonia

Művésznek lenni vajon mit jelent? A hagyományos polgári létből nézve általában szabadságot, szabadosságot és szabálytalanságot (akár devianciát), gyakran szegénységet, de időnként zsenialitást. Belülről, a művészek szemszögéből viszont állandó küzdelmet, kitartást, fegyelmet és áldozatokat, sok kudarcot és talpra állást, a „soha ne add fel” elvét – pont ugyanúgy, mint, mondjuk, a sportkarrier esetében. Ezeket a fogalmakat azonban a kívülállók ritkán társítják a művészélethez, ki tudja, miért. Ebből a filmből most kiderül, hogy márpedig ugyanúgy érvényesek rá.

Lea Glob pályakezdő dán filmrendező eredetileg csak egy fiatal képzőművész útját szerette volna nyomon követni, ezért helyezte az ő nevét a címbe, de a sors felülírta a terveit, és egyszer csak ő maga is a saját filmje szereplőjévé vált – mint egy ellenpontja, alternatívája az alkotói életútnak. Eredetileg a Párizsban született, félig lengyel származású Apolonia Sokol sorsára koncentrált, aki már eleve művészközegbe született, gyerekkori otthona egy alternatív színház volt a maga inspiráló nyüzsgésével, szabadságával, ám szülei válása, majd a színház bezárása után elkezdődött a személyes kálváriája, amelyben meg kellett találnia a saját útját, meg kellett teremtenie a saját hátterét (választott családtagokkal), ki kellett kaparnia a saját helyét a világban (országokon és földrészeken át), és ami talán a legnehezebbnek bizonyult: rá kellett találnia a művészi hangjára festőként.

Ennek a 13 éven át tartó útkeresésnek a stációit követte végig a dán filmrendező, nem számolva azzal, hogy közben az ő élete is fenekestül felfordul, kishíján véget is ér, újratervezésre és újjászületésre szorul, és mindezt nem tarthatja távol a filmkészítéstől.

Úgy is nézhetjük, hogy ez a film két fiatal nő egymástól különböző, de egymásra ható és egymást keresztező felnövés-története, komoly mélypontokkal, tragédiákkal, veszteséggel, barátságokkal, szerelmekkel, sikerekkel és kudarcokkal.

Nem könnyű sors egyiké sem (és ott van még egy harmadik, mindkettőnél nehezebb és tragikusabb is mellékszálként), de mivel kemény fából faragták őket, az érzékenységüket fel nem adva küzdenek azért az életért, amit megálmodtak maguknak. Mondja valaki ezek után, hogy fiatalság – bolondság. 

Fanni kertje

A Verzió magyar versenyprogramjának egyik filmje két felirattal teremt a cselekményének kontextust: ebben egy-egy nemrég hozott, kirekesztő törvényre utal a mai Magyarországon – és ezáltal máris az emberi jogok témájánál vagyunk. Az egyik törvény 2018-ban megtiltotta, hogy hajléktalanok az utcán éljenek, a másik 2020-ban azt, hogy transznemű emberek ellenkező nemre utaló nevet vegyenek fel a hivatalos okirataikban. Itt még nem értjük, hol ér össze a kettő, de pillanatokon belül megkapjuk rá a választ: például Fanninál. 

Fanni egy magas, inas, göndör hajú, hajléktalan lány (talán még nem is nagykorú), akit a szülei kitagadtak, amikor fény derült a transzneműségére. És mivel nem volt hová mennie, az identitása miatt pedig munkát sem talált, egy erdőben élő hajléktalan fogadta magához, az ő összetákolt kalyibájában húzza meg magát, ahonnan időnként megpróbál kitörni. Mert nem emberhez méltó élet ez, ha Laci, a jótevő mindent meg is tesz érte.

Neki nem számít, hogy Fanni fiú-e vagy lány, nem kér semmit a hajlékért, a gondoskodásért, az ételért, csak annyit, hogy Fanni legyen ott, legyen a társasága.

De Fanni nincs jól. Egyáltalán nincs rendben, időként a hétköznapi létezésre sem alkalmas, ami nem csoda ezzel a csomaggal. A transzneműséggel szembenézni a legtöbbször rettentő pszichés kihívás, segítség kellene hozzá, különben gyakran kísérik öngyilkos gondolatok (rossz esetben tettek). Fanni azonban nemhogy terápiás segítségnek, de szinte minden alapfeltételnek is híján van, ami ezt az identitásválságot megtámogathatná, így helyette pótszerek után kapkod: szinte folyamatosan a közösségi médián lóg, pótanyába kapaszkodik, és a külseje megszállottjává válik.

De nem csak az ő felkavaró és zavarbaejtő sorsa áll ennek a Fanni kertje című film a fókuszban, ha eredetileg ez is volt a cél. Ahogy a rendező-operatőr Somogyvári Gergő elmélyül Fanni sorsában, kiderül, hogy Lacié legalább annyira érdekes és lefegyverző. Laci ugyanis a legnagyobb küzdő, még talán Fanninál is nagyobb. Nincs egy perc, amíg ne dolgozna, munkálkodna, ne fejlesztgetné, csinosítgatná a szerénynek sem nevezhető hajlékukat. Nincs egy perc, amíg elfogadná a társadalom peremére szorított, számkivetett létet, amíg feladná emberi tartását. És csak a végén értjük meg, hogy ennek akkor is Fanni adott értelmet, ha nem volt köztük sem hagyományos szerelmi, sem baráti, sem családi kötelék. Csak horgony az élethez. 

A háború nyolcadik napja

Én már nem tudok háborús híreket olvasni a sajtóban, nem tudom a felfoghatatlan emberi kegyetlenséget és értelmetlen gyilkolást, pusztítást beengedni a mindennapjaimba, de elfordítani sem akarom a fejemet, mert az hazugság és érzéketlenség volna. Úgyhogy arra szorítkozom, hogy dokumentumfilmeken keresztül szembesítem magam a valósággal, azok ugyanis általában csak az emberre – és nem a politikára, vagy bármiféle ideológiára – koncentrálnak.

A dokumentumfilmekben nincsenek oldalak, nincsenek hírek és álhírek, és nincsenek igazságok. Csak egy igazság van: az emberi szenvedésé.

Az idei Verzión több film is foglalkozik az Ukrajnában dúló háborúval, de én egy olyat választottam, ami még csak nem is ott játszódik, hanem Csehországban. Mert a dolog lényegét nemcsak az képes megmutatni, ha a közepébe vágunk, hanem az is, ha a széléről közelítünk. Sőt, ha borzalmakról van szó, sokszor épp az teszi befogadhatóvá és elviselhetővé a valóságot, ha a peremén állunk, és onnan pillantunk befelé, mert onnan pont annyi látszik, amennyit az ember kívülállóként még elbír. Ez is éppen elég ahhoz, hogy megélje és átérezze a helyzetet.

Nem azt jelenti ez természetesen, hogy A háború nyolcadik napját könnyű lenne nézni. Egy pillanatig sem az, sőt, olykor már az elviselhetetlenségig feszítő. Olyan ukránokat követünk benne, akik Csehországban élnek, dolgoznak (van, aki buszvezetőként, más építkezésen, megint más rendezvényszervezőként), és a háború kitörésekor a szeretteikért aggódnak.

És mivel az aggodalom szétmarja a lelket, ezért megpróbálnak tenni is valamit, ahogy a lehetőségeik engedik. Ki a harcokhoz próbál felszerelést keríteni külföldről, ki a szeretteinek szállást biztosítani Csehországban, ki pedig csak tartani bennük a lelket. Ez a film egy másfél órán keresztül tartó telefonálás és rettegés. Borzasztó megterhelő élmény még nézni is, hát még átélni. A film rendezője, Oksana Moiseniuk maga is Ukrajnában született és nőtt fel, de már Csehországban él, így együtt lélegzik a hőseivel, minden rezdülésüket felerősíti. 

És közben végigkövet egy családot a menekülés során is, akikkel átszeljük Magyarországot, és látjuk, milyen átutazni Budapesten, ezen a számukra idegen és közönyös városon, látni a két évvel ezelőtti benzinárakat (495 Ft/liter), és hallgatni, ahogy maguk mögött hagynak egy életet, aminek örökre vége, miközben semmit nem tudnak arról, hová, mibe tartanak. Megterhelő film, egy perc nyugalom sincs benne, és tudjuk: a feloldozásra is hiába várunk. De én úgy érzem, egyszer-egyszer kötelességünk alámerülni mások tragédiájában, hogy tudjuk, mi vesz körül minket, értékeljünk, amink van (amíg van), és készen álljunk a segítségnyújtásra.

A 20. Verzió Emberjogi Filmfesztivál erre ad lehetőséget november 22-e és 29-e között Budapesten öt helyszínen, hat vidéki nagyvárosban, és egy online Verziótékán keresztül.

Kiemelt képek forrása: Camera Film; Journeyman Pictures; Elisey Mashchenskiy

Gyárfás Dorka