„Hallgatásod erőteljesebb bárminél” – Anyám hatvanéves lenne
1962. szeptember 11. Nem sok embernek fontos ez a dátum, nekem viszont az életemet jelenti, mert akkor született az anyukám. Hatvan évvel ezelőtt, ezen a napon egy valamelyest csonka családba, meglehetősen zaklatott körülmények közé. A mai napig nem tudom, hogy szerették-e őt úgy igazán gyerekkorában, hogy a családtól való menekülése egy házasságba (történetesen az apámmal) mennyire volt sietős és fajsúlyos. Egyszer, évekkel ezelőtt – abban az időszakban, amikor engem ápolt – egy cigány asszony elkapta a kezét az utcán, és azt jósolta neki, hogy 58 éves korában fog meghalni. Bejött. Anyám hatvan lenne, és másfél éve nincs velünk. Szentesi Éva írása.
–
Éppen ma. Szeptember 11.
Azt mondogattad, örökké fogsz élni. Amióta tudjuk, ez nem így van, képtelenek vagyunk eldönteni, hogy csak azért emlegetted-e ezt annyiszor, mert érezted, nincs olyan, hogy örökké.
Képzeld, meghalt Erzsébet királynő is, pedig ő sokkal korábban született, mint te, és másfél évvel túlélt. Amikor bejelentették a halálhírét, arra gondoltam, milyen jó neki, mennyire szép, hosszú, tartalmas élete volt. A családja el tudott búcsúzni tőle, nem volt egyedül, lehet, nem is félt, nem voltak csövek a torkában, nem hűtötték kívülről a magas láz miatt. Talán békésen elaludt. Hány embernek adatik meg? Nem tudok másra gondolni, csak arra, mennyire szerencsés volt, te meg nem, legalábbis ebben, mert úgy kellett elmenned, ahogy.
Nem nőtt körbe az élet, anyám. Hiába ígérték a gyászterapeuták.
Van egy légüres tér körülöttünk, ott a te helyed, nem csak a szívünkben hordozunk – erről se mondtak igazat, hogy a szívünkben fogsz tovább élni –, mert oda nem férsz be, túlnősz rajtunk, kint vagy a testünkből, kifele lógsz, mindenhonnan, és helyet kell neked adnunk.
Van hát széked az asztal mellett, plusz egy teríték, teljesen hülyének néznek, ott vagy a kényszerűségből elmulasztott telefonhívások másik végén is. Tudod te, hányszor fel akartalak hívni az elmúlt másfél évben? Ha kiszámolom azzal az egyszerű számítással, miszerint akár naponta többször is beszéltünk, akkor az több, mint ezer meg nem ejtett telefon. Ezer hívásnak kell kihagyni a helyet, valahol ott lógsz a távolban egy képzeletbeli szolgáltató vonalán, és most ezer százalék, hogy azzal viccelnél, biztos még ezt is megvenné az állam.
Szóval, képzeld, meghalt a királynő, olyan hihetetlen, majdnem száz évig élt, te meg alig többet a felénél. De nyugodj meg, az ő temetésén nem fog LGT szólni, meg a Hatvanhetes út se, és ő még urnát se kérhet, úgyhogy örülj, anyám, hogy nem voltál a helyében, mert kirázna a hideg a koporsótól. Amúgy is, ki akar majdnem száz évig élni?
Mondjuk, a nagy felhajtást imádnád, meg azt is, hogy az egész világ rólad beszél.
Neked be kell érned a kisebbel, de ebben a kisebb világban mindenki tud rólad, rólad szólnak a könyveim (nem is egy), a papíron is határozott helyet követelsz magadnak, fehéren-feketén, egyértelműen. Bestseller vagy, anya, a sikerlisták élén legalább egy hónapig csücsültél. Hát ne mondja nekem senki innentől, hogy körbenövi az élet, mert hogy is lehetne körbenőni mindezt?
A fiúk jól vannak, a fiad szerelmes, én is az vagyok, és rettenetes érzés, hogy nem ismerheted őket. Mennyire imádnád mindkettőt, te jó ég, rajongásig. Legalább milliószor elképzelem, hogy megismerkedtek, főzöl nekik, jössz, mész, intézkedsz, adsz, szeretsz, csak úgy a magad módján.
Egyszer talán választ kapok rá, miért nem érhetett ez a két dolog össze.
Az unokád meg szellemekkel beszélget, az anyja azóta nem mer egyedül maradni a lakásban, amióta elmesélte, hogy két bácsi ül bent a hálójukban, és arról beszélgetnek, hogy köpje ki a másik a kipufogógázt. Egyikőnk sem érti – ha tényleg vannak szellemek, és mindez nemcsak gyermeki fantázia, márpedig nagyon hitelesen mesélte a hároméves unokaöcsém –, akkor miért nem te látogatsz bennünket.
A húgom erre azt mondta, vigyek neki zsályát, mert az kitessékeli a halottakat, én meg azt válaszoltam, ide a zsálya nem lesz elég, inkább kerestem egy embert, aki lakásokat tisztít, pedig nem is hiszünk benne. Jobb úgy tudni, ahogy eddig volt: akik meghaltak, azok nem járnak vissza, azok már békére leltek, nem akarnak mondani semmit.
Másfél éve hallgatsz, anyám. Hallgatásod erőteljesebb bárminél.
Most utazunk, megyünk Eger mellé, ott leszünk vasárnap reggelig, aztán át Tiszalökre, ki a temetőbe, viszünk sárga rózsát. Állunk majd az urnafal előtt, bámuljuk azt, hogy „Élt 58 évet”, és továbbra sem hisszük el, hogy a te hamvaid vannak a fekete zsákban a márvány mögött. Később sírunk magunkban, soha nem egymás előtt. Néha, ha nem figyel senki, kieresztelek magamból, mert túlcsordulsz, lefolyatom az arcomon a könnyet, kiengedlek. De ne aggódj, sok marad belül.
Látod, attól se kellett félned, hogy elfelejtenek. Pedig nehezen indult számodra az élet, mégis mennyire fontos lettél, ez utóbbit, lehet, sosem hitted el.
Annyit akarok még hozzátenni, nem helyes az a kifejezés, hogy hiányzol. Nem hiány ez, hanem mintha nem lennének végtagjaink. Néha felriadunk álmunkban, és azt hallucináljuk, van még karunk, lábunk, pedig már másfél éve levágták.
