–

Azok az emberek vonzanak, akik karizmatikusak, nyersek, és nem feltétlenül a jó modorukról híresek. Akik nagy arcok, de közben érezni rajtuk, hogy titkuk is van. Általában az erejük mögött valami olyasmit lepleznek, aminek semmi köze az erőhöz. Megedződtek az élettől, mert nem adták könnyen a sorsukat. Folyamatosan tanulniuk kell, több pofont kapnak, mint mások, és mindezek ellenére képesek sikereket elérni, a sikereik csúcsán önvizsgálatot tartani, és ránézni arra, akik voltak vagy akik lettek. (Esetleg egyszerre mindkettőre.)

Nem emlékszem pontosan, melyik videóját láttam először Zlatannak, de rögtön tudtam, hogy benne minden tulajdonság megvan ezek közül. Pimasz és különleges félvigyorában ott van a fájdalom, az edzettség, meg az is, hogy mindezt leplezni akarja.

Később továbblapoztam a majdnem ötvenmillió követőt számláló Instáján, és szembejött egy vele készített Dsquared2 reklámfotó. A kép fekete-fehér, a haja hátul varkocsba fogva, a feje profilból látszik, félmeztelen, körszakállat visel, az arca többi része simára borotvált, és látszik a pucér, tetovált mellkasa, miközben felfelé néz, oldalról pedig kidudorodik az ádámcsutkája. Baromi szexi, ahogy az égre néz, de nem fohászkodva, hanem inkább ez van a tekintetében: „Tudok mindent, nincs több kérdésem.” (Én legalábbis én ezt olvasom ki belőle.)

A fotó alatti kommmentár a következő: „If I am not an icon, who is?” (Ha én nem vagyok ikon, akkor ki?)

Totál kész lettem tőle. Az ilyen csávókat nem szokták bírni, én pedig pontosan tudom, mit érzett, miért írta ezt a kommentet, és mit akart ezzel leplezni: rengeteg fájdalmat és szeretetlenséget.

„Egyik nap leestem a tetőről a napköziben. Jókora kék foltok éktelenkedtek rajtam. Sírva mentem haza, és arra számítottam, hogy megsimogatják a fejem, vagy legalább kedvesen szólnak hozzám. Ehelyett kaptam egy pofont” – írja életrajzi könyvében, az Én, Zlatan Ibrahimovićban, amit David Lagercrantz jegyzett le az ő elbeszélései alapján.

A bosnyák és horvát emigráns szülőktől született svéd világklasszis játékos gyerekkora nem volt könnyű (finoman fogalmaztam most), és nem azért, mert nem tehetős családba született. Hanem mert zéró szeretet kapott, és defektes érzelmi intelligenciájú szülők nevelték fel, már amennyire nevelték… Leginkább csak hagyták nőni, úgy, mint a dudvát a beton réseiben. És mint sok más utcagyerek, ő is a sporthoz, abban pedig a legkézenfekvőbbhöz, a labdához menekült:

„Elmenekültem otthonról. Kimentem és futottam. Vagy rúgtam a labdát. Akkor még csak egy kisfiú voltam, aki szeretett focizni.

Időnként szörnyű dühkitöréseim voltak, ordibáltam az emberekkel, és nekimentem a csapattársaimnak. De a foci az enyém volt, az én játékom. Rúgtam a labdát, amikor csak tudtam, a kertben a pályán, a szünetekben.”

A tehetsége korán megmutatkozott, és tizennyolc éves korára a Malmö FF A osztályú csapatában játszik, a következő évben pedig megveszi az Ajax, addig soha nem látott mennyiségű pénzt keres. Az őt körülvevő felhajtás pedig doppingolja:

„Nem értettem, miért, de egyre több kiskölyök bukkant fel autogramért. Nekem pedig egyre nagyobb kedvem lett ahhoz, hogy megmutassam, mit tudok. Biztos nem azért jöttek, mert unalmas a játékom! Nekik játszottam, és amikor autogramot osztogattam, figyeltem, hogy mindegyik kapjon. Én is fiatal voltam még. Tudtam, milyen rossz érzés az, ha a haverok kapnak, én meg lemaradok.”

Viszont azt sem felejti el, honnan jött:

„Egész életemben azzal voltam elfoglalva, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét, és erre most hirtelen felbukkannak mindenféle emberek, és autogramot kérnek tőlem. Naná, hogy bejött. Jó hatással volt rám, felpörgetett. Telenyomott adrenalinnal. Odáig voltam. Hallottam már másokat nyafogni, hogy a rajongóik autogramért zaklatják őket. Valahogy nem tudom őket sajnálni.”

A könyvben személyes elbeszélései nyomán követhetjük végig a karrierjét, kiderül, hogyan igazolt le, aztán át máshová, hogyan verték át, vagy nézték hülyének, kik álltak mellette, hogyan változott meg az apjával való viszonya, és milyen szerepet tölt be a családjában azóta, amióta komoly pénzeket keres. Külön megható volt azt a részt olvasni, amiben arról beszél, mennyire meghatározó pillanat volt az életében, amikor az apja abbahagyta az ivást, lement a meccsére, és büszke lett rá. (Azóta is gyűjt minden róla szóló cikket, interjút.)

„Talán indulatos vagyok, nem tudom. De ez mindig így volt velem.

Apám olyan volt, mint egy dühös medve, amikor lerészegedett. Ilyenkor mindenki félt tőle, és eltűnt a közeléből. Én voltam az egyetlen, aki nekiment, és ilyeneket kiabáltam, hogy »Nem ihatsz többet.« Ezzel sikerült még jobban felhúznom.

»A pokolba« – ordította. Azt csinálok, amit akarok. Csak szólj még egy szót, és röpülsz!” – meséli a viszonyukról.

Zlatan (becenevén Ibra) soha nem titkolta, hogy imádta az adrenalint, és balhés kölyök volt. Az apjával való viszonyából tökéletesen eredeztethető, hogyan örökíti át az ember a sorsát, mennyire befolyásolja a személyiségét az, milyen érzelmi munícióval érkezik valaki a felnőttkorba, illetve az is, hogy milyen védelmi mechanizmust alakít ki magának:

„Én voltam a harcos, ha valaki beszólt, beszóltam én is. Ez volt a túlélési stratégiám, de ha nem volt muszáj, nem avatkoztam bele semmibe. Volt rá lehetőségem, hogy megtanuljam a leckét. Ilyen volt a gyerekkorom.”

A playstation-függő, balhés, kocsival vagánykodó kiscsávó, akit korán felfedez magának a foci világa, és fiatalon megtalálja a szerelmét, jóval összetettebb és érettebb felnőtté válik, és a könyvénn keresztül ezt mi, olvasók nyomon követhetjük.

Az ő történetének megismeréséhez nem kell focirajongónak lenni. 

Élete párja egyébként egy tizenegy évvel idősebb nő: Helena Seger, akitől mára két fia született. Egy parkolóban látta meg először, amikor a nő épp nagyon veszekedett az egyik autóból, és ezzel máris szimpatikus lett neki. Azonnal elhatározta, hogy randevúra hívja, a többi pedig – ahogy mondani szokták – már történelem.

A kifejezetten idegesítő, arrogáns, arcoskodó srácból egy önmagára rálátni képes ember lett, aki mára belátja a hibáit, bár a bocsánatkérés még mindig nem erőssége. Azt is bevallja, hogy nyilatkozatai nem feltétlenül átgondoltak, és sok mindent nem is úgy gondol, ahogyan elhangzik. Még akkor sem, ha ezekből később sok problémája adódik.

Sosem felejti el:

„A fociban gyakran előfordul, hogy az egyik nap még te vagy az isten, a másik nap pedig már nem érsz egy kalap szart sem.”

Ha valaki ezt képes észben tartani, az már győztes.

Boldog születésnapot, Ibra! (Amihez a barátom, aki megrögzött fociőrült, hozzáteszi, hogy nincs még egy olyan focista, aki hozzá hasonló formában lenne negyvenévesen.)

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images/Nicolò Campo/LightRocket