Drogfüggő, feleséggyilkos és zseni – 134 éve született Csáth Géza

–

A fiatal „hármas-művész”

1887-ben Szabadkán látja meg a napvilágot, Brenner József néven. Bár a család jólétben él, gyermekkora nem mondható éppen felhőtlennek: édesanyját korán elveszíti, főügyész édesapja hamarosan új asszonyt hoz a házhoz – és a fiú szexuális vágyat érez a mostohája iránt. Mindezt utóbb ő maga az egész életére kiható traumaként értékeli.

Polihisztor hajlama korán megmutatkozik – nem véletlen, hogy nagybátyja, Kosztolányi Dezső csak „hármas-művészként” emlegeti. Festőnek készül, rajztanára azonban komolytalannak ítéli a műveit, amiben az is közrejátszhat, hogy az ifjú tehetségnek csak magához az alkotáshoz van türelme, a gyakorlás untatja. Az írásban már kap biztatást, többek között Bródy Sándortól, a Jövendő szerkesztőjétől, akinek első, A kályha című írását küldi el. A zene világában is otthonosan mozog, olyannyira, hogy a Bácskai Hírlapban tizennégy éves korától publikál zenekritikákat. Ekkoriban már hegedűművészi pályáról álmodik, ám a pesti Zeneakadémiára nem veszik fel, így kerül – mindenki megrökönyödésére – a Budapesti Orvostudományi Egyetemre 1904-ben.

Valósággal beleveti magát a tanulásba, és lenyűgöző szakműveltségre tesz szert. Diploma után Moravcsik Ernő boldogan veszi maga mellé az általa vezetett Elme- és Idegkórtani Klinikára.

Irodalom és pszichiátria

Már egyetemistaként rendszeresen publikál a Budapesti Naplóban, majd 1908-tól a XX. századi magyar irodalom ikonikus folyóiratában, a Nyugatban, amelynek egyébként alapító munkatársa is. Ugyanebben az évben jelenik meg első novelláskötete, A varázsló kertje. Ez a bizonyos kert valójában egy misztikus belső tér, tele vágyakkal, ösztönökkel, emlékekkel – érezhető, hogy a szerzőt legalábbis összetett pszichikum jellemzi.

Lélekábrázoló műveiben a maga összetéveszthetetlen stílusában elegyíti az irodalmat és az orvostudományt, azon belül is a pszichiátriát.

Az úgymond „normálistól eltérő” emberi megnyilvánulások mozgatórugóit keresi, mind mélyebb és mélyebb rétegeket érintve.

Gyakorta veti papírra klinikai tapasztalatait is, hol finoman és árnyaltan, már-már meseszerűen, hol a leghidegebb racionalitással, hol pedig olyan zavaros módon, hogy az olvasóban megint csak felmerül a kérdés: talán az orvos sem teljesen ép lelkileg. Egyik legismertebb műve az Egy elmebeteg nő naplója, amelynek főszereplője, Gizella úgy hiszi, a gonosz költözött belé. Ennek alapján készítette el Szász János az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjét, amelyben a feledhetetlen Börcsök Enikő is játszott.

 

„Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idősejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bőrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert” – írja A sebész című novellájában.

„Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek”

És valóban, Csáth maga is folyamatosan küszködik a paranoiával – majd, szinte törvényszerűen, a drogfüggőséggel is. 1910-ben egy kollégája – mint később kiderül, tévesen – tuberkulózist állapít meg nála. Csáthot rettegéssel tölti el a diagnózis, és egy éjjel egyszerűen elemeli egy beteg morfiumadagját – innentől pedig a szer állandó társává válik. Más művészekkel ellentétben nem a fantáziájának ad szárnyakat a droggal, sokkal inkább megnyugvást remél tőle, de orvosként legalább ennyire érdekli a hatásmechanizmusa is.

Bár a későbbiekben jó néhányszor nekifut az elvonókúrának, teljesen nem kíván lemondani a morfiumról, csak valamiféle határok közé igyekszik szorítani a használatát, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

„Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded […] tíz esztendeig is elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára” – fogalmaz az Ópiumban (bár ekkor elvileg még függő). A morfiummal kapcsolatos megéléseit is rendre megírja, például a Délutáni álom című novellájában – ami voltaképpen egy hagymázas történet egy eleve kudarcra ítélt, gyermekhalállal végződő szerelemről.

Megtörik a pályája

Dacára minden hendikepnek, a korabeli pszichiáterek közül is kiemelkedik. Előbb ismeri fel Freud és Jung jelentőségét, mint a magyar pszichoanalitika későbbi megteremtője, Ferenczi Sándor. Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról című könyve az egyik első magyar freudista szakmunka. Pályafutása mégis megtörik. Naplója szerint képtelen feldolgozni, hogy Moravcsik „egy tehetségtelen, színtelen fickót” nevez ki helyette tanársegédnek – persze nem kizárt, hogy Csáth labilitása is közrejátszott a professzor döntésében. Ő maga mindenesetre kizárólag Moravcsikot hibáztatja, aki nyilván irigy a szakmai sikereire, a jó keresetére, a kegyeiért versengő nőkre és úgy általában a fiatalságára.

A klinikát otthagyja, és fürdőorvosnak áll – így nem kell lemondania az emberi lélek tanulmányozásáról, miközben az írásra is marad ideje.

Világirodalmi viszonylatban is kiemelkedő novellái születnek ekkoriban, mint például az Anyagyilkosság, amelyben Csáth távolságtartó, szenvtelen módon ad betekintést abba a hátborzongató lélektani folyamatba, amelynek során két fiatalember állatokon „gyakorolva” mind magasabb szintre fejleszti a kegyetlenség tudományát, míg végül hidegvérrel veszik el a saját – és nem mellékesen szeretetre képtelen – édesanyjuktól is az életet.

Pszichikus impotencia és promiszkuitás

Fürdőorvosi munkája révén ismerkedik meg 1913-ban későbbi feleségével, Jónás Olgával. A többi között „Seggecskémnek” is becézett nőt nem tartja sem szépnek, sem okosnak, és gyakran teszi gúny tárgyává. Mindamellett van Olgának egy elvitathatatlan érdeme: valamelyest oldani képes Csáth időszakosan jelentkező, pszichés eredetű impotenciáját, ami összekapcsolódik a nemi betegségtől való félelemmel.

Ettől függetlenül Csáth, talán egyfajta bizonyításképpen is, továbbra is „virágról virágra száll”. Mint a Naplóból is kiderül, a legkevésbé sem válogat, ha lehetősége nyílik némi „frequentálásra”. Hódításai között gyakorta akadnak szobalányok, mint a sovány, sápadt Teréz, a „cirmos kurva” Karolin, vagy az a testes, nagy orrú, nimfomán nő, akinek még a keresztnevét sem említi. Ágyba viszi Zelmát, a finom zsidó asszonyt, úgymond, terápiás céllal nyújt vigaszt Emmának, akinek a férje korábban „öngyilkossá vált” – megcsókolni azonban nem tudja és nem is akarja. Az 1912-es évét a következőképpen összegezi: „Coitus 360-380+körül. 10 különböző nő megszerzése. Köztük 2 szűz lány.”

Szadista férfi, mazochista nő

Olga sejtheti, hogy választottja külön utakon jár, ám ha megkérdezi: „Fiacskám, őszintén mondd meg, hogy megcsaltál-e?”, Csáth szemrebbenés nélkül tagad. Ő maga azonban a végletekig féltékeny, ráadásul nemcsak a lelki, de a fizikai bántalmazástól sem riad vissza. „Minden úgy történt, amint megsejtettem. Jött, ölelt és megvert” – írja Olga közös naplófüzetükben. Mégis együtt maradnak – a szadista férfi és a mazochista nő partnerre találnak egymásban.

„Ma nem bánt, hogy tehetségtelen írók előrébb jutottak”

1914-ben kitör a háború, Csáthot pedig mindjárt az elsők között hívják be katonaorvosi szolgálatra. Megjárja a déli és a keleti frontot, majd Budapestre vezénylik. Ez az időszak különösen megterheli amúgy is zaklatott lelkét, így a morfiumfogyasztása jócskán megemelkedik, de rendszeresen él más szerekkel is, egyebek között a pantoponnal, amely a morfiumhoz hasonló narkotikus fájdalomcsillapító.

Mindazonáltal a háború borzalmai láttán – legalábbis átmenetileg – egészségesebb irányban változik az életfelfogása:

„Ma nem bánt, hogy tehetségtelen írók előrébb jutottak, mint én, hogy sok minden nem úgy ütött ki, mint ahogy szerettem volna. […] A boldog élet kritériumát, az élettel való megelégedettséget a háború nagy mértékben differálja. Megtanítja az embert boldognak lenni.”

Függőségét nem tudja tovább titkolni, így egy eredménytelen zárt intézeti kezelés és egy év szabadság után felmentik. A szakmájában azonban tovább dolgozhat: 1917-ben Regőcén lesz körorvos.

Egyre súlyosbodó paranoia

1918-ban kislányuk születik, ami Csáthot végtelen örömmel és büszkeséggel tölti el, még a droggal is megpróbál – immár sokadszorra – felhagyni. „Hozzám hasonlít, egy kicsit bandzsít is, ez azonban nem von le semmit szépségéből, mivel igen bájos, kedves és okos” – írja. Aztán csak felébred benne a gyanú, hogy a gyerek nem tőle van. Olga kitartóan hangoztatja az ártatlanságát, ám egyszer elmeséli egy álmát, ami Csáth szerint felér egy közvetett, ám nagyon is tudatos beismeréssel. Egyre-másra kutatja a bizonyítékokat, így például különböző ismerőseik külső jegyeit véli felfedezni a kicsiben. Ráadásul biztosra veszi, hogy a „példátlan gonosz, rossz nő” szándékosan meg akarja őrjíteni – ez ellen pedig tennie „kell”.

Kislányuk szeme láttára öli meg Olgát

1919 nyarán a következőket íratja le feleségével: „Közös elhatározással lettünk öngyilkosok. Jónás Olga.” Néhány hét múlva valóban három lövést ad le rá – kislányuk szeme láttára –, a szerencsétlen asszony a szomszédba menekül, ám ott egy óra múlva meghal.

Ő maga pedig a szokásosnál több morfiumot vesz be, és hogy biztosra menjen, még az ereit is felvágja, de egy szerb katonaorvos megmenti.

A bajai kórházba viszik, a történtekre azonban a kezelés ellenére sem emlékszik, az őt többször is meglátogató öccsének pedig egyszerűen nem hiszi el – még a temetési számla láttán sem –, hogy Olga nincs többé. Az öngyilkos gondolatok még inkább elhatalmasodnak rajta: sorra gyártja szemrehányással teli búcsúleveleit különböző címzetteknek.

„Tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett”

Valahol legbelül azonban érezheti, hogy alapvetően vele van a baj, és kórházi nadrágban-sapkában, zsakettben megszökik, hogy a Moravcsik-klinikán kezeltesse magát. A demarkációs vonalnál szerb határőrök elfogják, és az őrszobára viszik. Amikor az őrök figyelme egy pillanatra lankad, beveszi a nála lévő pantopont – és többé nem okoz szenvedést sem magának, sem másnak. Az agyvelejét, a szívét és a máját kívánsága szerint a Moravcsik-klinikára szállítják vizsgálatra, őt magát Szabadkán temetik el. Mindössze harminckét év adatott neki.

Kosztolányi szerint a tragédia borítékolható volt:

„Vajon meg lehetett volna-e valamiképp menteni? Alig hiszem. A fizikai elkülönítés, a szer föltétlen megvonása csak a testi épségét mozdította volna elő talán és az utolsó véres tragédiát gátolja meg, de semmi esetre sem lelkibetegsége kifejlődését, melyet a morfium eltakart pár évig, a maga forró és sűrű ködfátyolával. A morfinizmus mindig okozat és nem ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban.”

Mezei M. Katalin

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipédia