„És ettől reszketett egész Róma!” – Gondolatok Plácido Domingo 80. születésnapján

–

„És ettől reszketett egész Róma!”

Tosca, Puccini azonos című operájának tragikus hősnője száján szakad ki ez a felkiáltás, miután ledöfte Scarpiát, a rendőrfőnököt, aki hatalmával visszaélve akarta őt megerőszakolni – cserébe azért, hogy kiengedi Tosca szerelmét a börtönből. (Legalábbis úgy tett, mintha ki akarná engedni. Valójában elrendelte annak kivégzését, és ez UTÁN szerette volna megkapni Toscát.)

Ez az operairodalom egyik legismertebb jelenete, a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás kvintesszenciája.

Az operaházban nincs ember (én legalábbis sohasem találkoztam még olyannal), aki Scarpiának szurkolt volna. Ehhez képest a való életben nyilván olyasmikkel van elfoglalva a nép, hogy

• Tosca minek ment oda
• Miért viselkedett kihívóan
• Milyen ruha volt rajta
• Miért nem hagyta magát, akkor hamarabb szabadult volna

Elnézést, azt hiszem, különös módja ez egy születésnapi cikk kezdésének, mégis ez kavarog a fejemben napok óta. Hogy Plácido Domingónak a Tosca Cavaradossija az egyik emblematikus szerepe volt – sok-sok estén játszotta a börtönben sínylődő szerelmest, akinek a szerelmét meg akarták erőszakolni.

És a végén mégis ő lett Scarpia.

Pontosabban az volt a jelek szerint már korábban is, csak a végén jött a drámai csúcspont, a sok kicsi Tosca lázadása, amely megmutatta, hogy a hatalommal visszaélni elegendő a bukáshoz, és akkor már nem reszket többé senki Scarpiától.

Ahhoz, hogy gyűlölni, megvetni vagy akár csak ignorálni tudjam Plácido Domingót, érdekes módon olyasminek kellene történnie, ami sokkal inkább velem kapcsolatos, mintsem vele. Mert a színházi előadás attól perctől, hogy vége, párhuzamos életeket kezd élni: másként él az előadókban és másként a nézőkben.

Van, akinek egy a sok közül, másnak életre szóló élmény. Akad, aki földbe döngöli a karmestert, más ódákat zeng arról, milyen kiválóan vezényelte ugyanazt az előadást – ezekben a párhuzamos utóéletekben csakis az a közös, hogy egy helyen ültünk és fizikai értelemben véve (többnyire) ugyanazt láttuk mindahányan. És ha ez így van, akkor ezek az élmények felülírhatatlanok.

Hiába derül ki, hogy Domingo (a név tetszőlegesen behelyettesíthető) súlyosan visszaélt a hatalmával, és huszonhét nő jelezte, hogy nem megfelelően viselkedett vele hatalmi pozícióban, saját emlék-számegyenesünkön visszafelé kellene dolgoznunk ahhoz, hogy annulláljuk azt, amit Domingótól (a név tetszőlegesen behelyettesíthető) kaptunk.

Hibáztathatunk-e valakit, aki nem hajlandó törölni a legszebb, régóta dédelgetett, teljesen absztrakt emlékeit? Azt hiszem, nincs jogunk.

Az viszont közös felelősségünk, hogy ha egyszer Tosca megtette, amit meg kellett tennie, akkor nem azzal vagyunk elfoglalva, mit adott rá a jelmeztervező, és eleve: „minek ment oda?”. 

Mindezeket úgy írom, hogy a zenei ízlésemet, az opera iránti rajongásomat alapjaiban határozta meg Plácido Domingo. A Három tenor közül nekem ő volt a legszimpatikusabb, kislányként egy kedves bácsit láttam benne, aki nagyon szépen énekel. Amikor már otthonosan mozogtam a műfajban, felfogtam, hogy a kedves bácsi nem csupán szépen énekel, de tenorként egészen kiemelkedő, bariton hangfajban meg szívesen kísérletez, miközben Operalia nevű énekversenyével sok-sok olyan művésznek indította be a pályáját, akit nagyon szeretek: Joyce DiDonato, Erwin Schrott, Rolando Villazón mind-mind meghatározó nevek az utóbbi másfél évtizedből.

Nekem sokáig Domingo volt az arc, amely bevillant az opera szó hallatán.

Fellépett, vezényelt, szervezett, afféle nagykövetként létezett az opera világában, amelyet – ez mélységes meggyőződésem – Pavarottival és Carrerasszal ők hoztak vissza a populáris kultúrába. Volt a Washingtoni Nemzeti Opera és a Los Angeles-i Opera igazgatója, sőt, egy időben azt is pletykálták, hogy nagyon szeretnék őt megnyerni a Magyar Állami Operaház főigazgatói posztjára. (Igaz, én is szeretnék például egy lakatlan szigetet a Csendes-óceánon, de attól még ennek nem sok realitása van.)

Persze nem a hála és az illendőség diktálta Domingo iránti szimpátiámat és elismerésemet: még szentpétervári nyaralásomat is a köré szerveztem, hogy láthassam őt a Mariinszkijban a Macbethben. Csodálatos volt. A YouTube-on vannak videók arról az estéről, meg lehet nézni, mekkora ováció fogadja a tapsrendnél.

Amikor nemrég – még a botrány előtt – Magyarországon járt, ott voltam a sajtótájékoztatóján, ő lelkesen beszélt közös szerelmünkről, a fociról, és persze, ahogyan az egy nagy művésztől elvárható, rendkívül megnyerő volt az eseményen, emlegette Puskást (akit Real Madrid-szurkolóként félistenként tisztel maga is).

Eltelt egy év azóta, hogy huszonhét nő panaszt tett ellene – és miután nyilvánosan bocsánatot kért, Domingo arról igyekezett meggyőzni a vizsgálódó szervezetet, hogy ne hozza nyilvánosságra a részleteket. A koronavírus gyorsan fontosabb témává vált, mint ez, jöttek új botrányok is, ettől függetlenül most itt van ez az évforduló, és kezdenem kellene vele valamit.

Nem akarok legyinteni mindarra, ami kiderült.

Nem akarom bagatellizálni, nem akarom azt sem, hogy más bagatellizálja.

Nem akarom azt mondani, hogy „de hát ezt leszámítva”. Nincs olyan, hogy „ezt leszámítva”, évek óta azért harcolok, hogy ne legyen ilyen.

És közben ott van a sok-sok csodálatos pillanat, amit a művész Domingónak köszönhetek – amely pillanatok már az enyémek, gyerekkorom óta bennem élnek, nekem adnak boldogságot, én őrzöm őket a külvilágtól elzárva. Nem akarom, hogy einstandolják őket. Nem akarom szarul érezni magam amiatt, hogy Domingo-áriát hallgatok, és cinkosnak érezni se szeretném magam.

Hogy akkor mi legyen?

Emlékezés és változás; ezek így, egyszerre.

Őrizzük meg, ami nagyszerű és szép, és tiporjunk el mindent, ami fájdalmat okoz másoknak. A nagyság művészi és ne hatalmi kérdés legyen, és mondhasson bárki következmények nélkül nemet attól függetlenül, hogy az ajánlattevő milyen pozícióban van.

Szeretném hinni, hogy ez csak egy markáns pontja a változásnak – ez egyébként talán így is van. Száz évvel ezelőtt Jeritza Máriát még nyíltan bántalmazta az elvileg a szerelmét játszó másik operaénekes-zseni, Beniamino Gigli: a tapsrendnél úgy sípcsonton rúgta az énekesnőt, hogy Jeritza felkiáltott a fájdalomtól. Elképzelhető, mi mehetett a színfalak mögött, ha egy ekkora hírű tenor ilyesmire ragadtatta magát.

2020-ban új idők új Toscái emelték fel a szavukat, aminek következményei lettek, és ez így van jól. Ha lassan is, de kialakul, mi a teendő, hogy kell vizsgálatot lefolytatni, kirúgni valakit, felfüggeszteni és átláthatóan, korrekt módon kommunikálni, amikor újabb csontvázak dőlnek ki a szekrényből.

Azt szeretném, ha a való életben sem szurkolna senki a Scarpiáknak. Az operában olyan egyszerű és tiszta ez.

Ha a saját világunkra tudnánk vetíteni az opera üzenetét: az erőszak erőszakot szül, az pedig kizárólag tragédiába torkollhat.

Ha nem kellene eljutni a tőrdöfésig, mert a Scarpiák képesek volnának uralkodni magukon, és azzal foglalkozni, amiben oly csodálatosak.

Ezen a születésnapon azt kívánom az ünnepeltnek, a műfajnak és magunknak, hogy ne az emlékeket és az élményeket írjuk felül, hanem azt a beteges és torz rendszert, amely lehetővé teszi a Scarpiáknak, hogy tőlük reszkessen egész Róma.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: 2017-ben az LA Opera Nabucco koncert előadásán – Forrás: Getty Images/Phillip Faraone/Getty Images for Musco Center for the Arts at Chapman University