Michael Peter Balzary, művésznevén Flea, született 1962. október 16-án, épp 58 évvel ezelőtt. A zenekar, aminek az alapító tagja és basszusgitárosa olyan jelentőségteljes és stabil pályát tudhat magáénak, amilyet csak kevesek. Dalaik ikonikusak, ahogyan a tagjaik is. A Red Hot Chili Peppers milliók kedvence, 1983 óta, több, mint harminc éve.

Amikor olvasni kezdtem Flea önéletrajzát, valóban nem számítottam arra, hogy egy olyan felnövés és fejlődéssztorit kapok, amit nem sokan tudnak ebből a közegből ennyire őszintén és irodalmi minőségben leírni. Mert ezt az önéletrajzi könyvet nem egy „szellemíró” írta, hanem maga Flea. A szerző egy traumatikus gyerekkoron át vezet minket el egyenesen odáig, hogy megalapítja a barátaival a világ egyik legnépszerűbb zenekarát.

„A tények és adatok számomra nem fontosak. Azok a színek és formák, amikből összeáll a világom, viszont igen. Azok a színek és formák vagyok én, akár igazuk van, akár nincs. És az sem jelent hátrányt, hogy az emlékezetnek is megvannak a maga korlátai. (…) Én most csak írni tudok, és remélni. Remélem, hogy ennek a folyamatnak a végén megtisztulva emelkedem majd ki a mocsárból, olyan tisztán fogok látni, hogy lézersugarakat lövöldöznek a szemeim, és a mélyre süllyedt, ezüst és arany színben ragyogó kincset büszkén vigyorogva tarthatom a magasba, a tengeri szörnyek pedig engedelmesen hevernek majd a lábamnál. 
Okoz némi fejfájást, ha belegondolok, hogy a történetem elmesélésével megbántok-e majd valakit, De le kell írnom azokat az eseményeket, amelyek engem formáltak. 
Csak a magam nevében beszélek itt.
Remélem, hogy a könyvem végén egy dal lesz. 
Remélem. 
A hírnév szart sem ér.”

Michael Balzary 1970-ben

Flea folyton veszekedő, verekedő, rossz házasságban élő szülők, azon belül egy erőszakos apa mellé született nővérével együtt a hatvanas években, Ausztráliában. Amikor az Egyesült Államokba költözött a család, akkor még nem tudta, hogy egészen másmilyen lehetőség felé sodorja az élet, egy olyan közegbe, ahol érzelmi sivárságra lesz ítélve, konkrétan az egész gyerekkora és a fiatal felnőttkora is erről fog szólni, viszont óriási lehetőségek közelébe kerül.

„Egy apának menedéket kellene jelentenie a gyermeke számára. Amikor apa gondoskodó és támogató volt, akkor egésznek éreztem magam, de amikor a tekintete jéghideggé vált, az arca dühös lett és szabadjára engedte a dühét… olyankor elvesztettem a kapcsolatot saját magammal, és saját magam szépségével. A szívemben érzett feszültségtől szédelegve töltöttem napjaimat, és ezt a feszültséget csak ő tudta enyhíteni.”

Apja egyfolytában az anyjával veszekedett, az anyja pedig elhanyagolta a gyerekeit. Sem megértést, sem figyelmet, sem szeretetet nem kaptak a testvérek gyakorlatilag soha a családban. Helyette éjszakákba nyúlóan hallgathatták a sokszor verekedésig fajuló vitákat, és ebben az érzelmi sivárságban rettenetesen nehéz dolguk volt. 

„Bármerre jártam, kedvességre, elismerésre és szeretetre vágytam. Nem értettem azt az űrt, amit a szüleim viselkedése keltett bennem, és amit nekik kellett volna betölteniük. Az az űr olyan volt, mint egy szoba, ahová féltem belépni. Kötődtem az apámhoz, felnéztem rá, de a kapcsolatunk egyre ridegebbé és sivárabbá vált. Egyre többször maradt távol, és anyámmal gyakran veszekedtek. Ahogy telt az idő, a viták egyre hosszabbak és hangosabbak lettek. Éjszakánként feküdtem az ágyban, és hallgattam, ahogy üvöltenek egymással: „az isten verje meg ezt, az isten verje meg azt”. Tudtam, hogy a nővérem a szobájában ugyanazt a szörnyű veszekedést hallja.”

Amikor Flea anyja bejelentette, hogy válni fog az apjától, de arra semmilyen magyarázatot nem adott, az apa visszament Ausztráliába, és onnantól fogva három-négyévente látta csak a fiát. A mama pedig összebútorozott egy sikertelen, füvező jazz zenésszel. Beköltöztek a zenész szülei házának alagsorába. Egyik nap még az apjukkal éltek, másik nap pedig már az új papával, aki jóval agresszívvabb volt, mint akit a feleség hátrahagyott. Volt, hogy hetente szétverte a berendezést otthon, de olyan emlékeket is felidéz a szerző, amelyben a nevelőapa lövöldözik, és csak a rendőrök tudják megfékezni. 

„Nem tudtam még, hogy mi az az alkoholizmus, nem értettem, hogyan táplálja a sebzett állatot Walterben az ital és a drog, csak azt képzeltem, hogy az élet egyszerűen ilyen. Kiszámíthatatlan és tébolyult. Egy-egy ilyen dühkitörése után másnap mindig rémülten és szinte sokkos állapotban mentem iskolába. Nem tudom, hogy ebből mi látszott, de soha senkivel nem beszéltem róla.

Csak kábultan lődörögtem ide-oda, mint akit súlyos másnaposság gyötör. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, hogyan tudnék ezzel megbírkózni. Teljes tudatában voltam annak, hogy melyek azok a dolgok, amiket szeretek a családomban, például azt a szabadságot, hogy mind meztelenül mászkáltunk a lakásban, hogy Walter zenész volt, a csodálatos jazzt, ami otthon szólt, a megrakott könyves és lemezes polcokat, az életünk bohém vonásait. De éjszakánként, amikor az ágyamban feküdtem, azt kívántam, bárcsak egy unalmas, normális, bugyuta családban élnék.”

De Flea-nek az apján kívül az anyja szeretetének a totális hiánya fájt a legjobban. A fiatal srác úgy kalauzol végig a rideg, ide-oda csapódó gyerekkorán, hogy az ember könnye is kicsordul, ahogy olvassa a szavait. Szinte életre kel az az elveszett kisfiú, akit úgy rajzol meg a szerző, hogy közben olvasóként képes vagyok átérezni az összes fájdalmát, kirekesztettségét, és szeretetlenségét. 

„Amikor sportolókat hallok nyilatkozni egy-egy nagyobb győzelem után arról, hogy mennyire szeretik az édesanyjukat, mindig könnybe lábad a szemem. Egyrészt azért, mert a szeretet ilyesfajta nyers és őszinte kinyilatkoztatása mindig szívbemarkoló, de azért is, mert ilyenkor mindig rájövök, hogy valami hiányzott az életemből. Hosszú évekig nem szembesültem azzal a ténnyel, hogy mekkora űrt hagyott bennem az, hogy anyám nem mutatta ki irántam a szeretetét. Aztán egyszercsak vettem a bátorságot, hogy tudatosan szembenézzek a bennem mélyen gyökerező, és láthatatlan félelemmel, ami egy szép napon a felszínre is jött, és megmutatta magát. A Chili Peppers korai időszakában egyszer édesanyámmal álltam a backstageben. Néhány nappal később egy barátom azt mondta: »Láttalak, amint egy nővel beszélgetsz, és furcsa volt, hogy egyetlen szavára sem figyelsz. Ennek ellenére ő csak beszélt tovább. Nem tudtam, hogy anyukád volt.«”

Flea így talál el a zenéhez. Miután Hollywood csóró negyedébe költözik a család, ebben a kiszolgáltatottságban lesz kvázi utcagyerek, nő fel valahogyan (sokszor még ő sem tudja, hogyan) kontroll nélkül.

Sokszor túl ismerős az a kép, amit lefest, ahogy bolyong a gyerek, utcasarokról utcasarokra, kétes társaságokban, veszélyes helyzetekbe keveredve, mindenféle szülői kontroll nélkül.

„Rájöttem, hogy a zene olyan energiaforrás, ami összehozza az embereket és erőt ad nekik. A társadalmon kivül élőknek szüksége van egy olyan hangra, amiben hinni tudnak. Egy olyan hangra, amit a nyárspolgárok nem sajátíthatnak ki maguknak. Ami a társadalom perifériájára szorultakat és a lázadókat lelkesíti. Ami kvázi filmzenét szolgáltat a világukhoz, amit csak ők értenek. Ami azokhoz szól, akik amúgy nem hallathatnák a hangjukat.”

Az sem érthetelen, és igazából semennyire nem felháborító, ahogy dorogokhoz kezd nyúlni még tinédzserként. A drogozás menekülés lesz, melyről kendőzetlenül, őszintén vall, nem elhallgatva annak a jelentős veszélyét, de beismerve azt is, hogy életbenmaradása is minimum csoda.

„Angyalport tolni olyan, mintha a halált szívná az ember. Letüdőzi és érzi, és érzi, ahogy valós időben pusztulnak az agysejtjei, és füstölnek, égnek ki a membránjai. Szívének fénye elhalványul, és már soha többé nem lesz olyan, mint korábban. Még a legmagabiztosabb és legkiegyensúlyozottabb embert is elfogja a pánik, amikor megnyílik alatta az angyalpor teremtette, feneketlen űr. Nincs élvezet, nincsenek kinyíló ajtók, semmi nincs.”

Majd mesél arról is, hogyan jött rá arra, a drogozás semmire se jó. Flea huszonnyolc éve nem nyúlt szerekhez. Egészen pontosan azóta, amióta megtalálta önmagát.

„Azt hittem, a drogok révén rá lehet találni valamire, de a kábítószerek átverik az ember agyát, kémiáját, szerotoninját, dopaminját, satöbbi, és elhitetik vele, hogy hatásukra valami jelentőségteljes dolog történik. De egy nagy szart. Se romantikája, se semmije nincs a dolognak. Csak szomorúságot, neurózist és fizikai sérüléseket okoz. Csak elvesz és semmit nem ad. Nullát.”

És természetesen mesél Anthony Kiedisszel való barátságáról, aki jóval több, mint a közös sikerük frontembere, vagy mint egy barát, hiszen Flea a családtagjának tarja. Arról is mesél, hogyan kereste mindig az életében az apafigurákat, azokat az embereket, akik a családot jelenthetik, ha már a sajátjával nem igazán ment semmire. 

„Soha életemben nem mutatta meg magát a sors keze ilyen nyíltan és egyértelműen. Nem is feltétlenül a zenekarra és annak karrierjére gondoltam, hanem azokra az univerzális erőkre, amelyek eldöntötték, hogy mi testvérek/partnerek leszünk. Ez nem a mi választásunk volt. Lehet, hogy korábbi életeink is közrejátszanak, de az is lehet, hogy mindketten a másikban lakozó beteljesülés ígéretét keressük egymásban. Nem tudom, de azt mindig is tudtam, mélyen, szívből éreztem, hogy soha nem fogunk eltávolodni egymástól, és hogy egyikünk sem tartozik abba a társadalmi körbe, amelyet messziről láttunk – hiába is próbáltuk volna megjátszani. (…) 

Annyira kurvára hálás vagyok azért, hogy Anthony létezik, hogy a testvérem, hogy az igazi családom tagja. Nem itt van a helye ennek a történetben, de bassza meg, amikor elkezdett a basszustémáimra szövegeket írni, akkor a művészetével új életet adott nekem. A szívem néhány számmal nagyobbra nőtt. Szavaink színe, a szótagok éles pattogása… Szövegei együtt pulzáltak basszustémáimmal, pont úgy, ahogy barátságunk szívverése.”

Flea addig meséli a történetet, amíg a RHCP először színpadra áll. Az oda vezető útja pedig nem csupán a világ egyik legsikeresebb bandájának megalakulásának története, hanem egy ember olyan irányú jellemfejlődése, amelynek könnyen lehetett volna tragédia is a vége. Akkor viszont valószínűleg fogalmunk nem lenne róla, ki az a Michael Balzary, mert nem lett volna sikeres, és nem írta volna meg ezt a csodálatos történetet. 

Anthony Kiedis, Flea, Chad Smith és John Frusciante 1990-ben

Az utolsó sorokon ordítva bőgtem, persze. Mert a hírnév ezen felismerések nélkül tényleg szart sem ér:

„Sokak életéhez viszonyítva az én gyerekkorom sétagalopp volt. De lehet a gyerekkorod viszontagságokkal teli, fájdalmas élmény, ez nem jelenti azt, hogy mindent tovább is kell vinned magaddal az életed során. Engedd, hogy a fájdalmad a legnagyobb szenvedélyed forrása legyen, a legmélyebb szereteté és megértésé. Megtehetsz bármit. Át tudsz rajta lépni, de ne próbáld meg elnyomni, vagy ne próbálj meg elbújni előle. (…) Hosszú éveken át követtem el azt a hibát, hogy megpróbáltam elfutni a problémák elől, mire aztán végre megadtam magam, és elfogadtam, hogy a fájdalom áldás is lehet, és megtanultam bízni a szeretet erejében, és hagytam, hogy megváltoztasson. 
Ha így tesz az ember, a végén sokkal kedvesebb és erősebb lesz, mint amilyen valaha volt.”

Boldog születésnapot, Flea!

Szentesi Éva

Kiemelt kép: RHCP koncert, 2017-ben, San Franciscoban (Forrás: Getty Images)

További képek: Getty Images