A nő, akinek a fejében a szex és a művészet összekeveredett – Megnéztük a Peggy Guggenheim-filmet

–

Hogy volt-e valaha boldog? Ha az arcát nézem a fennmaradt fényképeken, vagy élete utolsó interjújának hangfelvételét hallgatom (amit első ízben hoznak nyilvánosságra ebben a filmben, eddig ugyanis elveszettnek hitték), akkor a válasz egyértelmű nem. Peggy Guggenheim egy gazdag, de végtelenül magányos nő volt, aki egész életében a szeretetet és az elismerést hajszolta, de persze sosem kapta meg, legfeljebb pillanatokra: amikor egy tehetséges festőt fedezett fel a világnak, vagy amikor egy kivételes intellektus karjába menekülhetett. De ezek sosem adtak tartós elégedettséget, pláne nem boldogságot.

Valószínűleg ott kezdődött minden, annál a nagyon egyszerű kérdésnél, hogy szerette-e őt az édesanyja, aki a New York-i high societybe született, és oda is házasodott. Jó anya volt? – kérdezi Jacqueline B. Weld, aki élete utolsó interjúját készítette vele, és aztán életrajzi könyvet írt róla. „Ilyen akkor nem létezett” – válaszolja rezignáltan a riportalany. Az egész kérdés abszurd a szemében. Jó anya? Mit jelenthetett vajon? Neki kellett volna rájönnie magától, amikor már ő is édesanya lett, és hogy ez minden erőfeszítése ellenére sem sikerült, arra ott a bizonyíték a filmben. De ne szaladjunk előre!

Peggy (vagy eredetileg Marguerite) Guggenheim hamar elvesztette az apját is, aki a Titanickal együtt veszett az óceánba, és innentől a társadalmi rangja is megváltozott: szegény rokonok lettek az előkelő családban. Persze ez viszonyítás kérdése, mert nélkülöznie nem kellett soha, és arra is volt elég pénze, hogy utazzon és támogassa a művészeket, amikor már a maga útját járhatta. Csak ahhoz vált szegénnyé, hogy megfelelő férjet fogjon magának, de mivel esze ágában sem volt ezeket az elvárásokat teljesíteni, ez nem jelentett problémát számára.

Az élete akkor kezdődött igazán, amikor Párizsba érkezett – a két világháború között, amikor Párizs volt a világ közepe –, és az éhenkórász művészek és bohém entellektüellek befogadták őt,

ha ennek megvolt is a maga ára: konkrétan pénzben. Ugyanis támogatni kellett őket. Finanszírozni a szárnyalásukat. De legalább köztük ő is azt tehetett, amit akart: szerelmeskedhetett, és magába szívhatta a szabadság és a művészet szellemét.

Az ilyen elveszett lelkek, mint ő, persze sosem érhetnek révbe, így az első házassága hamar kudarcba fulladt, és hogy ezért is milyen árat fizetett (a fiát kellett a férjére hagynia a „szabadulásért”, és csak a lánya maradhatott vele), azt ugyanolyan szűkszavúan és rezignáltan mondja el, mint azt, hogy a következő kapcsolatában (amit élete nagy szerelmének tart) HÉT abortuszon esett át. Nem ismerte még valószínűleg a trauma kifejezést, és nem úgy nőtt fel, hogy az érzelmeinek teret engedjen. Ilyen volt az élet. Ha válni akartál, a fiúgyermeket az apának ítélték. Ha házasság nélkül éltél együtt egy férfival, tanácsosabb volt elvetetni a gyereket, mint megszülni törvénytelenül. És akkor arról a traumáról még nem beszéltünk, amit a kapcsolat vége okozhatott… Meg azokról sem, amiket a családjában kellett Peggy Guggenheimnek elszenvednie – merthogy ő sem beszél róluk.

Mit látunk tehát, ha nem találkozunk ezzel a filmmel? A XX. század egyik legeredetibb személyiségét, aki három városban (London, New York és Velence) hoz létre önerőből olyan galériát, ami a korabeli képzőművészet színe-javát képviseli, Kandinszkijtól Paul Kleen, Dalín és Giacomettin át Max Ernstig – Marcel Duchamp tanácsadói támogatásával.

Egy női galeristát, aki először rendez tárlatot gyerekek alkotásaiból, később pedig kizárólag női festők műveiből (amik között mindig ott van a saját lánya egy-két festménye is).

Egy művészetrajongót, aki képes a nácik által megszállt Európában addig maradni és az úgynevezett elfajzott művészet kategóriájába eső festményeket felvásárolni, hogy megmentse őket az utókornak, míg kis híján őt is deportálják. Egy ritka jó ízlésű mentort, aki havi apanázst ad (de hívhatnánk akár ösztöndíjnak is) azoknak, akiknek szerinte semmi más dolguk nincs, mint hogy alkossanak, és aki végül azt a mérleget vonja le az életéből, hogy a legnagyobb teljesítménye Jackson Pollock felfedezése és támogatása volt, nem a galériák. Egy bátor nőt, aki úgy dönt, az életét saját maga írja meg és tárja a nyilvánosság elé – a szexuális kalandjait is beleértve, pedig abban a korban ezért még megbélyegzés járt.

És persze látunk egy gyámoltalan tekintetét grandiózus napszemüveg mögé rejtő idős nőt is, aki az elveszettségét átörökítette a lányára, és aki hetvenévesen csak azt sajnálja, hogy már nem bújhat ágyba az általa nagyra tartott tehetségekkel, nem pedig azt, hogy végül magára maradt. Megrendítő, mégis gazdag és elismerésre méltó életmű és életút ez, amiről itthon csak kevesen hallottak (ha a nevét viselő múzeumban jártak is), ezért a Peggy Guggenheim, a művészet megszállottja igazi kuriózum a hazai mozikban. (Bár a film eredeti címe, az „art addict” mennyivel találóbb…)

A rendező Lisa Immordino Vreeland (aki ezt a világot családi hátteréből adódóan elég jól ismerheti, ugyanis a legendás Diana Vreeland fiának a felesége) pedig elképesztő mennyiségű kutatómunkát tett bele, aminek vélhetően csak a töredékét használta fel. Még azt is felfedezte, hogy Robert De Niro szüleit is (akik mindketten képzőművészek voltak) Peggy Guggenheim mentorálta, ezért ő is megszólal a filmben, sok más múzeumigazgató, művészettörténész és társasági figura mellett. És mindezeket az interjúkat sikerült olyan dinamikusan és érdekfeszítően összeilleszteni, hogy a film végén azzal az érzéssel álljunk fel a székből: ennek a történetnek még nincs vége, érdemes utánajárni. Irány Velence!

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Imagno