„Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk” – A kilenc kedvenc filmes monológom
Mindannyiunknak vannak olyan kedvenc filmbeli pillanataink, részleteink, amelyek különböző okokból különleges jelentőséggel bírnak az életünkben. Olyan erejű részletek ezek, hogy általában az egész filmet – még ha a pillanaton kívül középszerű is – megszépítik számunkra, és álmunkból felriasztva is emlékezünk arra a bizonyos jelenetre, dalra, képre vagy beszédre, amely úgy beindította a képzeletünket. Mi is lehetne annál lebilincselőbb, mint mikor egy jó színész szemével fogva tartja a kamerát és egy jó szkript alapján az életről beszél? Csernik Gérta szubjektív válogatása következik.
–
Persona – Bibi Andersson Alma szerepében
A svéd mozi leghíresebb rendezője, Ingmar Bergman talán legismertebb filmje a Persona, amely egy hirtelen jött némasággal küszködő színésznő, Elisabeth Vogler, és ápolónője, Alma történetét meséli el. Az egyik karakter némaságából adódóan az egész film lényegében egy hosszú monológ, amit Alma szájából hallunk.
Az ápolónő betegével tett sétái, és a szobában töltött hosszú napok során egyre többet mesél a színésznőnek, eleinte, hogy megtörje hallgatását, majd önnön felszabadulásáért. A leghíresebb részlet, ahogy egy régi, nyári napról mesél, amikor a tengernél kirándult, és egy másik lánnyal, valamint két fiúval alkalmi szerelmi kalandba bonyolódott. A szöveg olyan valóságos és szépségesen nyers, hogy látjuk magunk előtt a csillogó, forró homokot és a szerelmi jelenet részleteit is. Nem csoda, hogy 1966-ban, amikor a film megjelent, a monológot majdnem teljes egészében kivágták a cenzúra miatt.
Egy asszony illata – Al Pacino Frank Slade alezredes szerepében
Al Pacinót szokás a monológok királyaként emlegetni, és nem véletlenül. Gondoljunk csak a beszédeire Az ördög ügyvédjében, a Minden héten háborúban vagy épp a Szemtől szemben-ben. Az én kedvencem tőle mégis az Egy asszony illata egyik zárójelenete, amelyben rendről, becstelenségről, háborúról, válaszútról és „a megcsonkított lélekről” beszél, „amire nem létezik protézis”.
Rocky Balboa – Sylvester Stallone Rocky szerepében
A 2006-os Rocky Balboa címszereplőjének fiához intézett beszéde a leghíresebb motivációs beszédek egyike. Stallone érdes hangján az a pár mondat az életről olyan erővel hat, hogy azt hiszem, nem csak azokat érinti meg, akik a Rocky-filmeken nőttek fel. Én, hogy ha megcsappan a hitem, vagy azon kapom magam, hogy kudarcaimért másokat hibáztatok, már akarva-akaratlanul is az ő hangját hallom a fülemben, ahogy mondja:
„Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, amikor talpon kell maradni… Ha tudod, hogy mit érsz, menj és küzdj meg azért, ami jár, és közben viseld el a pofonokat! Ne mutogass másra! Ne mondd, hogy nem te vagy a hibás, hanem ő, vagy ő, vagy akárki… ez gyáva duma! És te, fiam, nem vagy gyáva!”
Szemet szemért (Do the right thing) – Bill Nunn Radio Raheem szerepében
Spike Lee nagy sikerű filmje a nyolcvanas évek Brooklynjában játszódik, főszereplője Mookie, egy pizzafutár srác, akit maga Lee alakít. A film központi témája a rasszizmus, és az abból fakadó gyűlölet, ami Amerikában uralkodott/uralkodik. Erre utal a film ikonikus jelenete is, amelyben a szeretet és a gyűlölet harcáról hallhatunk egy rövid monológot, szemléletes vizuális prezentációval fűszerezve.
Az ötödik pecsét – Latinovits Zoltán mint nyilas tiszt
A film egyik leghíresebb jelenetében Latinovits Zoltánt láthatjuk, amint nyilas tisztként fiatal kollégájához intéz egy monológot, amelyben kifejti, hogyan és miként lehet „a tömegeket” kordában tartani: „Tanulják meg, hogy nekik semmit sem szabad, magának meg mindent!” A rövid beszéd tele van félelmetes ideológiákkal, amelyek időszerű természete a legrémisztőbb. Megborzongtam, ahogy újranéztem a jelenetet, és hallottam, ahogy Latinovits csöndes, nyugodt hangon mondja:
„Halottakat könnyű produkálni, tanár úr, de olyan halottakat, akik esznek-isznak és úgy tudják befogni a szájukat, mint egy valóságos kadáver, az már nehezebb, de ez az igazi feladat!”
Elfújta a szél – Vivien Leigh Scarlett O’Hara szerepében
Az Elfújta a szél bővelkedik ikonikus jelenetekben és idézetekben, de azt hiszem, vizuálisan és tematikában is az az egyik legkiemelkedőbb, amikor Scarlett a háború után Prissyvel, a beteg Melanie-val, és kisbabájával hazatér Tarára, ahol az anyját holtan, az apját őrülten, a házát kifosztva találja. Kirohan a földre, a lángvörösben úszó ég előtt fekete alakként látjuk és halljuk, ahogy megesküszik („Isten legyen a tanúm”– mondja), hogy újra felvirágoztatja a birtokot, és sem ő, sem a családja nem lesz soha többé éhes.
Az ördög Pradát visel – Meryl Streep Miranda Priestly szerepében
A sok motiváló beszéd után most egy könnyedebb, de nem kevésbé ikonikus monológot említenék, amit Meryl Streeptől hallhattunk. Az új asszisztens egy megjegyzésére, miszerint ő két türkizkék övet teljesen egyformának lát, a Runway főszerkesztője – csöndes, de annál félelmetesebb hanghordozással – kifejti, hogy hiába beszél a lány úgy, mintha felette állna olyan ostobaságoknak, mint a divat, hiszen amikor a turkálóban megvásárolta a pulóverét, voltaképpen ő maga is behódolt az ipar elképesztő hatalmának, ami a Runway és Miranda kezében fut össze.
Kerítések (Fences) – Viola Davis Rose szerepében
Az August Wilson darabjából készült film a kisember mindennapi küzdelmét mutatja be az igazságtalan, egyhangú világban, amelyben a család jelenthetné az egyetlen boldogságot. A történet az ötvenes évek Amerikájában játszódik, Pittsburgh feketék lakta negyedében. Az egyik főszereplő, Troy, az egyik jelenetben kifakad és azt magyarázza a feleségének, mi űzte egy másik nő karjába. Rose egy darabig hallgatja, majd olyan erővel és érzelemmel vág vissza és teszi fel férjének a kérdést, hogy „mit gondol, csak ő szenvedett a hosszú évek folyamán, csak neki volt nehéz, csak neki voltak álmai, melyekről le kellett mondania”, hogy képtelenség nem együtt érezni vele, még akkor is, ha ismeretlen számunkra az élethelyzet.
A diktátor – Charlie Chaplin Adenoid Hynkel szerepében
Minden idők leghíresebb filmes monológja A diktátor című film zárójelenete. Ez volt Chaplin első próbálkozása a hangosfilmmel, és nem meglepő, hogy hatalmas port kavart 1940-ben, amikor megjelent. A filmben a Hitlerhez megszólalásig hasonlító fizimiskájú Adenoid Hynkel egyeduralomra tör, majd meghasonlik és rádöbben, nem akar diktátor lenni, mert az emberiségnek nem arra van szüksége, hogy beskatulyázzák és uralkodjanak fölötte. Híres beszédében a demokrácia védelmére, az emberiség szeretetére és szolgálatára szólítja fel az egész világot.
„Mindenkinek jut hely ezen a világon. Elég gazdag az anyaföld, eltart mindnyájunkat. Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét, gyűlöletbe rekeszti a világot, nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. […] A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. […] Katonák!
Ne szolgáljátok a szörnyeteget, mert megvet, rabszolgává tesz, béklyóba ver, megköti az életet, előírja, mit tegyetek, mit gondoljatok, és mit érezzetek! Fegyelmez, éheztet, csordaként bánik veletek, ágyútölteléknek használ. Ne szolgáljatok embertelen embert, gépagyú, gépszívű gépembert! […]
Harcoljunk az értelem világáért, azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk boldogságához vezet!”
Csernik Gréta
