Vámpírrománc az iskolai erőszak árnyékában – Megnéztük Pálfi György első színházi rendezését

–

Pálfi ezúttal nem csuklik, nem preparál, nem vág és nem zuhan. Első színházi rendezésében inkább barátkozik. Na, nem a számára idegen színházi közeggel, mert abban láthatóan otthon érzi magát. Inkább a nézővel. Mi meg szerelembe esünk. Függővé válunk. A vérünk pedig az ő vérévé. Pálfi Deák Billt dúdolva vág eret rajtunk, megcsapolva bűneink esszenciáját, hogy aztán az egészet lekényszerítse a torkunkon. Mi pedig kitörő örömmel tapsolunk az előttünk születő gyilkosoknak. Fejjel lefelé lógva egy csörlőről.

Rém rom

A Margit-híd pesti hídfőjének közelében vagyunk, a Margitszigettel szemközt, ahol tekintélyt parancsolóan magasodnak a Palatinus házak, melyek arculatát a '60-as években alapvetően változtatta meg egy köztük kihajtó, „modern” épülettömb. Az egykor pártétkezdeként funkcionáló, monumentális csarnok ma Zsilip néven születik újjá, hogy közösségi térré formálódjon. 

Ezt a teret foglalta el a Trip nevű helyspecifikus színház, melynek jelentését egyelőre értetlenül forgatom magamban. Ám hamarosan értelmet nyer, miután helyet foglalok a lépcsőzetesen emelkedő, támla híján meglehetősen kényelmetlen tribünön, ami egy hatalmas, átépítés alatt álló előcsarnokra néz. Porszag üli meg a hajdani étkezdét, a nézőteret pedig félemelet öleli körbe. Vascsövek és csupasz korlátok futnak körbe rajta, alatta szétszórt építkezési törmelék és védőfólia a padlón. Az előcsarnokban letakart sitthalmok buckái. Az utcára néző bejárat mellett magányos talicska. Te jó ég, mi készül itt?

Aztán kivágódik a bejárati üvegajtó, mintha csak a szél tépné fel. Betüremkedik rajta a Duna-part. Mellettem elégedetlenkedő mormogás hangzik fel: „nem kéne szólni valakinek?” – ám a következő pillanatban már kezdődik is a darab... Kint, a nyílt utcán! Egy „gyanútlan” járókelőt látunk, akit elrablója talicskán tol elénk, majd csörlővel fejjel lefelé magasra emel, és alá tölcsérrel ellátott, koszos marmonkannát helyez. Aztán tőlünk alig négy méterre nemes egyszerűséggel átvágja a torkát.

A vér zubogva zúdul alá. Telik a kanna.

A svéd Stephen King

Hogy mi történne, ha Stephen King megunná Maine államot, és zimankósabb éghajlatra vágyva, mondjuk, Észak-Európába költözne? Alighanem felvenné a John Ajvide Lindqvist nevet. A svéd író pont olyan élesen lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe, és olyan érzékenyen veti papírra a legkisebb rezdüléseit is, ahogy AZt amerikai kollégája teszi. De míg Kingtől vámpírfronton „mindössze” Bram Stoker Dracula meséjének újraszövésére telik (Borzalmak városa), addig Lindqvist új alapokra helyezi a zsánert. 

Kultregénnyé vált Hívj be! című munkája törvényszerűen kultfilmet hívott életre: az eredeti svéd adaptáció olyan dermesztően hiteles – és átkozottul ismerős – korrajz, hogy akár Csepelen is játszódhatna a panelházak között a '80-as években. Ez a miliő veszett oda később a menetrendszerűen érkező, újraforgatott amerikai változatban, hiába jutott rá nagyságrendekkel több pénz. 

A történet középpontjában a 12 éves Oskar áll, aki nem találja a helyét a világban, ezért magányosnak és kiüresedettnek érzi az életét. Egyre nehezebben viseli osztálytársai durva zrikálásait, segítséget pedig hiába remél tanáraitól vagy elvált szüleitől. Környezetének figyelmét ugyanis egy brutális gyilkosság köti gúzsba. A fiún eluralkodó nihilnek ad hamarosan tartalmat a váratlanul felbukkanó, vele egykorú Eli, akivel Oskar egyre szorosabb kapcsolatba kerül. Ezért azonban súlyos árat kell fizetnie.

Egy csipetnyi groteszk

Az Engedj be! lehetett volna az eredeti filmet szolgaian másoló színpadi átirat is, nyomasztó hangulattal és imitált gyilkossággal – lásd: Tortúra-, ám Pálfi ennél jóval messzebb megy: becsempészi a történetbe a filmjeit is átható groteszket. Figurái mintha a kifutóról vagy a képes magazinok lapjairól lépnének le: rikítóan színes, elnagyolt jelmezekbe bújnak, és paródiába illően viselkednek. Így lesz a cukrosbácsi klasszikus alakjából hatalmas rózsaszín majom, vagy a nyomozást vezető rendőrtisztből felül uniformisba, alul alsógatyába öltözött exhibicionista, akihez hozzánőtt a pulpitus. Pálfi minket, nézőket is a darab részévé tesz: hol újságírókként, hol összetrombitált iskolai tanulókként von be a játékba.

Az Engedj be! azonban nem vidám történet: az iskolai erőszakról, a kiszolgáltatottságról, a társas magányról és a függőségről mesél, egy kiskamasz lelkületén keresztül. Egyszer régen mi is átéltük ezt valamilyen formában: mi is szorongtunk, mi is megtapasztaltuk magunkban a kozmikus végtelenséget, mint valami átkozott beavatási szertartást a nagybetűs életbe. Akar a franc így felnőni!

A színdarab a regényből merítve többet foglalkozik a visszaélés és a pedofília témakörével, mint a filmadaptációk. Eli társa, Håkan tragikus sorsú karaktere megindítóan emberi, miközben birokra kel elfojtott szexuális devianciájával. Mennyivel drámaibb ez az ábrázolás, mint a szimplán feketére festett tiszteletes alakja a Megtorlásban? És ugyanakkor mennyivel rémisztőbb! Mert sokkal egyszerűbb egy szörnyeteget képzelni a pedofil álarca mögé, mint egy hozzánk hasonlóan esendő embert, aki ráadásul dalban tárja elénk a vonzalmát.

Pálfi ezzel új szintre emeli a groteszk fogalmát.

Ahogy azzal is, hogy humort csempész a sötét mondanivalójú darabba. Mivel a poénok jellemkomikumból fakadnak, így nem sértik a mű koncepcióját, nem rombolják a témáit. Ugyanakkor mégis képesek a feszültséget oldani.

Az álarcok mögött

A színészek közül kiemelkedik Szávai Viktória Oskar anyjának szerepében, akinek figurája egyszerre szerető és gondoskodó, ugyanakkor fojtogatóan önző és infantilis is. A karakter jóval nagyobb teret kap a színpadon, mint a regény lapjain vagy a mozivásznon.

Quintus Konrádnál mindent visz a tányérsapka-alsógatya kombináció, és önjelölt Rambóként bármelyik akciófilmben megállná a helyét. Szabó Simon messze került már a Moszkva tér Rojáljától, de még az utálatos Bögöcstől is: itt egészen új, szimpatikus oldalát villantja fel. A gyerekszínészek pedig bájosan idézik meg az első szerelem minden nosztalgiáját.

Főleg Szőke Abigél az, aki vámpírhoz méltó módon, delejezőn uralja a színpadot. Az egyetlen, valóban hiteles Oskar azonban továbbra is Kare Hedebrant marad a svéd filmváltozatból. Sörös Sándor Håkanját legszívesebben magunk akasztanánk a csörlőre, különösen a musicalbetétet követően.

Engedd be (a gyermeket)

Lindqvist egy dermesztően ismerős világot festett föl, ahol az elmagányosodás és a kiszolgáltatottság illúziótlanságánál még az olthatatlan szomjúsággal járó vámpírlét is vonzóbb alternatíva. Ahol az ember nem több levágásra ítélt haszonállatnál. Üss, hogy téged már ne üthessenek meg! Üss erősebben! Üss nagyobbat! Valóban ez lenne a megoldás? Nekünk kell tenni ellene, hogy gyerekeink számára már ismeretlen legyen az abúzus minden formája. Nem több mint mese egy sosemvolt szörnyetegről.

Bányász Attila

Képek forrása: TRIP (Fotós: Csákvári Péter)