–

Sűrű felhő száll fel a vaskos sötétítőről, amikor elhúzom. A por mennyisége azt jelenti, legalább egy éve nem járt senki a dolgozóban.

A sárgás, tompa fény olyan lassan veszi birtokba a szobát, mintha magasról tenne a fizika törvényére, mintha gőze nem volna Galileiről, és amikor elér a túlsó falig, tekintetek bukkannak fel előttem. 

A termetes könyvespolc előtt lógó arcok akasztott embereknek tűnnek, nyitott szemekkel, grafittal és szénnel megrajzolva. Az apám, a nagyapám és a dédapám portréi, meg két nő, akiket sosem ismertem, és egy fura festmény egy kardozó emberről. 

Jól ismerem ezeknek a rajzoknak az összes vonalát, a grafit és a szén karcolásait a megsárgult papíron… ezerszer bámultam őket meredten, órákon keresztül, amíg az anyám vert ebben a szobában. 

Rendszeresen, megtervezett mozdulatokkal, ugyanolyan ütemben, egyetlen csapást sem elvétve. 

Hiába néztem régen a verések közben az őseimre, halottak voltak akkor már. Hiába kértem volna tőlük segítséget, úgysem hallották volna meg a túlvilágról. Vagy vissza sem mertek volna jönni, mert anyám félelmetes volt, és nemcsak a dolgozószobájában volt az, hanem akkor is, amikor más díszletek között láttam, amikor vacsorákat adott, vagy a reggelihez ült le, vagy dolgozni ment. 

Nem emlékszem olyan pillanatra a gyerekkoromból, amikor ne rettegtem volna tőle, amikor csak egy pillanatra is bíztam volna benne. Se egy simogatás, se egy csók, se egy ölelés…

Dr. Zombori Magdolna pszichiáter adjunktus dolgozószobája pedig a kínok kamráját jelentette nekem. Annyiszor rettegtem itt, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra belépjek az ajtón. 

Amikor pár perccel ezelőtt megfogtam a súlyos kilincset, még csak a hányingert éreztem, de amint megcsapott a dolgozószoba jellegzetes szaga, a halántékomon lüktetni kezdett az ér, és a szívem olyan erősen kezdett dobogni, hogy a finom selyemblúz pulzált a mellemen. Levendula- és porszag ömlött ki a szobából. Ezer éve elpusztított levendulák fojtogató aromája, és az a rengeteg por, ami azóta rakódott a szobára, amióta anyámat rákkal diagnosztizálták, és onnantól fogva, hogy már járni sem bírt, senkit nem engedett be ide. Úgy őrizte ezt a helyet, mint a gyerek a naplóját, amiben leírta az összes titkát, csak anyám titkai sokkal súlyosabbak voltak, és nem akarta, hogy bárki a közelébe menjen rohadó és bűnös szentélyének. 

Miközben bámulom az addig sötétben rostokoló tárgyakat, arra gondolok, hogy sosem jártam még itt egyedül, mindig csak akkor voltam idebent, amikor anyám becipelt, mértani pontossággal megvert és megalázott. Most pedig itt állok, teljesen egymagamban az évekkel ezelőtt leszedett levendulák émelyítő szagában, és a kárpitokba beleragadt porréteg bűzében. Felkúszik az orrnyálkahártyámba a szag, és érzem, ahogy lassan megduzzadnak az erek, ahogy elkezd irritálni az a rettenetes emlékekhez fűződő bűz. 

Szédülök. Leülök a kanapéra. Eszembe jutnak anyám utolsó hónapjai, amikor végignéztem, hogy eszi meg lassan a szarkóma. 

A combjában kezdődött. Nem engedte levágni a lábát. Hiába mondták az orvosok, hogy nem fogja túlélni, anyám hajthatatlan volt. Aztán jött a gerinc, majd kúszott egyre feljebb. Az utolsó hetekben a szeme mögé ért, és a tumor kifelé kezdte nyomni a szemgolyót. Irtózatos látvány volt. Minden alkalommal végignéztem, amikor az orvos átkötözte. Igazából akkor hasonlított arra az emberre a leginkább, aki valójában volt, a ráktól eltorzult arcával és testével. 

Úgy néztem végig anyám utolsó hónapjait, mintha egy eldugott moziban ülnék valahol a körúton, a délelőtti órákban, amikor a kutya nem akar moziba menni, és különben is, arra a filmre, amelyikre beültem, rajtam kívül senki sem volt kíváncsi. 

Dr. Zombori Magdolna pszichiáter adjunktus úgy haldoklott, ahogy élt. Hajthatatlanul, sem istent, sem embert nem ismerve menetelt a vége felé, elveszítve mindent, ami legalább a küllemében egy valamikori emberre hasonlított. 

De ő még akkor sem beszélgetett velem, csak utasított, hogy vizet kér, enni kér… aztán már annyit sem. 

Az utolsó napokban mozdulni sem mertem mellőle, nehogy lemaradjak arról, amire egész létezésemmel készültem. Olyan feszülten bámultam a belőle távozó életet, mintha a karácsonyt várnám. És amikor az utolsó sípoló hanggal végre távozott belőle a lehelet, akkor már semmit nem éreztem. 

Most jobban vagyok. Lassabban állok fel, mint ahogy a fény a túlsó falhoz ért az előbb. Megfordulok.

Az apám, a nagyapám és a dédapám arcai előttem függenek, farkasszemet néznek velem. Szegény, szerencsétlen, akasztott emberek, egy jobb élet reménye miatt lettek kivégezve. 

A benzinnel az ő arcukat locsolom le először…

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Unsplash/Alex Ronsdorf