–

Gyárfás Dorka/WMN: A Harcom-sorozat köteteit tíz éve kezdte írni, és többször panaszkodott bennük arról, mennyire utálja az interjúhelyzeteket, felolvasásokat, közönségtalálkozókat. Változott azóta a helyzet? Gondolom, hogy csak még több ilyenben volt része.

Karl Ove Knausgård: Igen, sokkal többet kellett csinálnom, úgyhogy valamelyest megszoktam. Még mindig frusztrál, ha magamat kell ismételnem, de megpróbálom mindig azt mondani, ami épp az eszembe jut, és aztán nem olvasom el a szöveget. Persze mivel ez például magyarul lesz, így ez itt nem is kérdés. De még otthon, Skandináviában egyszer azt mondta nekem egy írónő, Majgull Axelsson, akivel együtt turnéztunk és tartottunk felolvasásokat, mert ötünket jelöltek egy északi díjra, és látta, mennyire szorongok az egésztől, aztán meg szégyellem magam amiatt, amiket mondtam, szóval azt mondta: „fogjam fel úgy, hogy kedves emberekkel találkozom és beszélgetek, aztán felejtsem el az egészet. Ne nézzem meg a tévében, ne olvassam el az újságban, tekintsem úgy, mint egy sima találkozást”. Azóta jól elvagyok vele. Még ha egy újságíró felajánlja is, hogy átküldi a cikket, én nemet mondok.

Gy. D./WMN: És ön készít még interjúkat? A Halál című kötetben még két emlékezetes fiatalkori interjúhelyzetét is megírta.

K. O. K.: Igen, a mai napig csinálok. Most például a következő regényemhez, amiről még nem mondhatok semmit. Bár nem vagyok riporter, de a könyvemhez kell készítenem interjúkat, és azt hiszem, ez kimeríti az újságírás fogalmát.

Gy. D./WMN: A Harcom-sorozattal hatalmas rizikót vállalt, hiszen feltárta benne az egész életét – de célja is volt ezzel, többszörösen is. Egyrészt azt mondta, szeretné elmosni a határokat az irodalom és a valóság között, másrészt szeretett volna megszabadulni attól a tulajdonságától, hogy kerüli a konfliktusokat, és igyekszik az emberek kedvében járni. Melyik célját sikerült megvalósítani a regényfolyammal?

K. O. K.: Azt hiszem, száz százalékig egyik vállalásomat sem sikerült teljesíteni, de az ember nem is ennyire konkrét célokkal vág bele az írásba. Először is dolgozni akartam, történeteket akartam elmondani, és ennek módja az volt, hogy megmutassam a világot olyannak, amilyennek én megélem. Ezután jönnek a képbe azok a szándékok, amiket felsorolt, és amik igazából csak a háttérben húzódnak meg, például, hogy konfliktuskerülő vagyok, és túlságosan szeretnék az emberek kedvében járni. Ez egyébként az írásra is igaz:

szeretnék szépen írni, szeretnék az irodalmi életben résztvevőkre jó benyomást tenni. Éppen ezért ez a könyvem azzal az elhatározással készült, hogy ne akarjak senkit lenyűgözni, csak elmondani a történetemet.

Gy. D./WMN: És miért nem sikerült maradéktalanul?

K. O. K.: Mert nem tudtam teljesen, száz százalékosan őszintén írni. Elég messzire jutottam, de nem a végsőkig, mert az már embertelen lett volna. De rájöttem, hogy erre még akkor sem lennék képes, ha csak magyarul jelenne meg a könyvem, és csak magyarok olvasnák.

Gy.D./WMN: Szóval nem azért, mert attól tart, hogy mit szólnának hozzá a környezetében, hanem azért, mert nem képes rá?

K. O. K.: Azért, mert amikor az ember ír, akkor az egy fizikai állapotot idéz elő, amit lehet egy darabig feszíteni, tovább nyomni, még tovább feszíteni, de eljön egy pont, ahonnan képtelenség tovább menni. Egyszerűen fizikailag nincs tovább. Erre a legjobb példa az, amikor a hatodik köteten dolgoztam. Ez arról hivatott szólni, hogy milyen hatása volt az életemre a korábbi öt kötetnek. Az első két részt még viszonylag szabadon írtam, nagyjából meg tudtam valósítani bennük, amit akartam. Aztán kiadták őket, és közben elkezdtem dolgozni a harmadik köteten, majd a negyediken és ötödiken, de ezeken már úgy, hogy tisztában voltam a hatással, amit az első kettővel kiváltottam. Ott már akaratlanul is kerültem bizonyos dolgokat. És akkor elhatároztam, hogy a hatodiknál visszatérek az eredeti koncepcióhoz, és arról írok, ami a legjobban fáj.

Amikor elkezdtem rajta dolgozni, a feleségem – ma már volt feleségem – azon a nyáron idegösszeomlást kapott, és kórházba került, rám maradtak a gyerekek. Látogattuk őt a kórházban, ami önmagában szívszaggató volt, de utána még írnom is kellett róla. Teljesen kész voltam ettől, folyton sírtam, miközben csináltam, erre a szerkesztőm azt mondta, hogy nem elég, fuss neki újra. Megint nekiveselkedtem, aztán megint, és harmadikra mondta csak, hogy most már rendben van.

Hihetetlenül nehéz volt, de még így sem mondhatom, hogy elmentem a falig. Hiszen ott voltak a gyerekek, a feleségem… meg a kérdés, hogy miért kell a könyvet előrébb helyezni az életemnél, szóval ugyanazok a kérdések megint.

Gy.D./WMN: Úgy érzi, akkor a saját határaihoz ért?

K. O. K.: Igen, de ez nem azt jelenti, hogy elértem a teljes őszinteséget. Csak inkább felfogtam, hogy képtelen vagyok rá, és ez nem valami elvont dolog, hanem teljesen fizikai. Emellett felmerült a kérdés, hogy miért is kéne ezt csinálni? Minek? De legalább megtapasztaltam, milyen iszonyatosan nehéz az írás, mennyire fájdalmas, hogy majdnem élet-halál kérdés – ha az ember úgy akarja. Azért nem mindig áll fenn ez a dilemma. Most már elmondhatom, hogy elmentem addig, ameddig képes vagyok.  

Gy. D./WMN: És azért azt elérte, hogy nagyobb konfliktust vállalt, mint bárki: a legközelebbi hozzátartozóit bántotta meg. Ez a legfélelmetesebb a számomra.       

K. O. K.: Számomra is. Soha többé nem lennék képes rá.

Gy.D./WMN: Mégsem maradt egyedül, nem hagyták teljesen magára, megmaradtak ezek a kapcsolatok, nem?

K. O. K.: Igen, megmaradtak. Talán ez is annak a jele, hogy nem mentem elég messzire. Talán messzebbre kellett volna mennem, és akkor most tökéletesen magányos lennék. Ez a lényeg, erről beszélek: a teljes őszinteség ezt vonná magával. Ám bennem mindig van egy kis aggódás. Elhatározhatom, hogy ebbe a szobába belépve teljesen könyörtelen leszek, de aztán csak „valamennyire” tudok könyörtelen lenni.

Gy. D./WMN: Hál' isten, ez azt jelenti, hogy van szíve.

K. O. K.: Igen, szerencsére.

Gy. D./WMN: Tud kötődni!

K. O. K.: Igen.

Gy. D./WMN: Én kicsit azt hiszem, a Harcom azért is lett akkora siker, mert ma egy totálisan individualista világban élünk, minden az „én”-ről szól. Mindenki folyton meg akarja mutatni, milyen az élete, mi van benne – erről posztolunk a Facebookon, az Instagramon, magunkból csinálunk sztorit. Maga azonban egyszer tárulkozott csak ki, akkor elég megdöbbentő mértékben, de ezzel le is zárta ezt a fejezetet az életében.

K. O. K.: Nekem igazából nem volt szükségem arra, hogy magamról beszéljek, még ha ezt is tettem. De ha az ember regényt ír, kicsit el is távolodik a valós alapanyagától. Egyszerre van kívül és belül a történeten. Nem sokban különbözik attól, mintha valaki másról írnék egyes szám harmadik személyben. És a különbség a között, ami benned van, és amit éppen leírsz, majdnem olyan, mint amikor olvasol: benned is keletkeznek érzések, miközben valaki másnak az érzéseit őrzi a szöveg, és a kettő egyszerre van jelen. Vagyis írás közben használom mindazt, ami én vagyok, és amit tudok, mégis kreálok valamit belőle. Viszont amit az emberek az Instagramon kreálnak magukból, az csak a felszín, én meg éppen azt akartam megmutatni, mi van mögötte.

Emlékszem, amikor elkezdtem ezt a projektet, beszélgettünk arról a szerkesztőmmel, hogy ez egy létező divathullám, hogy az emberek magukról beszélnek a saját nevükben, szóval tudtuk: nem arról van szó, hogy én valami olyasmibe vágok, ami még nem volt. Csak azt gondoltam, belevetem magam ebbe a hullámba.

Amúgy is úgy gondolom, hogy bármit is csinál az ember, a világ egy másik pontján valaki más ugyanazt csinálja. Mindannyian össze vagyunk kötve valahol.  

A Harcom előtti könyvem, aminek az a címe, hogy Mindennek rendelt ideje, bibliai történetekről szól, amiket Észak-Norvégiában, a nagyszüleim vidékén újra meg újra elmeséltek az emberek, többek között Noé bárkájáról, amit a bűn árja miatt épített. Miután megjelent a könyv, betértem egy könyvesboltba, ahol ráakadtam egy könyvre Az árvíz címmel, ami majdnem ugyanerről szólt, és ugyanebből a témából táplálkozott – és fogalmam sem volt róla, nem volt köztünk semmilyen kapcsolat. Szóval szerintem bármit is csinálsz, különösen, ha egy könyvet írsz magadról, akkor…

Gy. D./WMN: Erről jut eszembe, a Spiegel német hetilap egy cikke szerint a Harcom hatodik kötetében, a Hitlerről szóló értekezésben Thomas Mann egy esszéjéből idézett, anélkül, hogy megnevezte volna a forrást. Mi igaz ebből?

K. O. K.: Én megírtam a Harcom hatodik könyvét, megjelent, majd egy-két évvel később Németországba utaztam, ahol egy újságíró megkérdezte tőlem, olvastam-e Thomas Mann Mein Bruder, Hitler című írását – mondtam, hogy nem. Szóval ez a válaszom: fogalmam sem volt erről az esszéről. A Harcom hatodik kötete egyébként tele van idézetekkel, például írok Hitlernek a bécsi éveiről, és ott használtam egy Hitler in Vienna című művet forrásként, amit meg is neveztem, és ha a könyv végére lapoz, ott felsoroltam az összes forrásomat, pedig ilyet nem csináltam korábban, de tisztában voltam vele, hogy innentől ez a rész már nem fikciós irodalom, ezért megtettem. Sok mindent olvastam egyébként Thomas Manntól, de a Mein Bruder, Hitlert épp nem.

Gy. D./WMN: Igazából nekem tetszik, hogy ellopta tőle a könyve címét, a Mein Kampfot – hogy ezt a kifejezést többé nem sajátíthatja ki, mostantól használhatjuk mindannyian, hiszen mindannyiunknak megvan a magunk harca. Volt ilyen szándéka?

K. O. K.: Nem, de Norvégiában sikerült elérni, hogy ha azt mondják, Min Kamp, már az én könyvemre utalnak vele, annyi szó volt róla. Ha pedig Hitler könyvéről akarnak beszélni, akkor németül mondják a címét, tehát Mein Kampfot mondanak.

Gy. D./WMN: Jé, mi sosem használtuk magyarul a Mein Kampfot, csak németül.

K. O. K.: Nálunk eddig Min Kamp volt a címe annak is. De az én könyvem ezt ellopta tőle, még ha nem is volt ilyen szándéka. Ez csak egy kellemes mellékhatás volt.

Gy. D./WMN: Nem unja, hogy mindig csak erről a könyvről kérdezik, mikor azóta is írt már két másikat, meg előtte is?

K. O. K.: Igazából már nem nyilatkozom róla. Miután megjelent a hatodik könyv, még egy darabig adtam interjúkat vele kapcsolatban, Angliában és Amerikában, aztán azt mondtam, hogy vége, befejeztem.

Gy. D./WMN: Aztán jött egy felkérés Budapestről…

K. O. K.: Igen, de egy csomó meghívásra mondtam nemet előtte. Minden héten. Egy végeláthatatlan listánk van már a nemekből. Itt csak azért nem mondtam nemet, mert kaptam ezt a díjat (Budapest Nagydíját – a szerk.), és tudtam, hogy akkor udvariasnak kell lennem. Ezért vagyok itt.

Gy. D./WMN: Szóval így lehet megfogni: meg kell dobni egy díjjal.

K. O. K.: Nem, azért ezt nem mondanám. De ide szívesen jöttem, mert szép város, jártam már itt korábban. Az még egy privát utazás volt, egy barátom itt házasodott. De a Harcomról tényleg nem nyilatkozom többet. Sőt, igyekszem minél kevesebb újságíróval beszélni úgy általában. Ugyanis dolgoznom kell.

Gy. D./WMN: Tud írni utazás közben?

K. O. K.: Amikor épp egy intenzív szakaszban vagyok, akkor igen. Különben nem. Olvasni tudok utazás közben, ami szintén jó dolog, mert amúgy kevés időm van rá.

Gy. D./WMN: Magyar irodalmat is olvas? A Szerelem című kötetben említi, hogy szerette volna megvenni Esterházy Harmonia Caelestis című regényét, de aztán nem tette. Bepótolta azóta?

K. O. K.: Megvettem, de még nem olvastam el. Sokan kérdezik ezt itt tőlem. Márait olvastam és szerettem meg Krasznahorkait, aki szerintem a legnagyobb írójuk, egy zseni. Bár Kertész Imrét is fantasztikus írónak tartom…

Gy. D./WMN: Jó, bocsánat, nem szeretném vizsgáztatni…

K. O. K.: Semmi baj, azt hiszem, tegnap már túlestem rajta. Egyébként tegnap el is sétáltam arra, ahol lakott.     

Gy. D./WMN: Ön hol lakik most?

K. O. K.: Londonban.

Gy. D./WMN: Nem él egy országban a gyerekeivel?

K. O. K.: De, ők is Londonban élnek.

Gy. D./WMN: Olyan érdekes, hogy író létére, akinek a nyelv a legfontosabb eszköze, régóta nem él a hazájában, és nem beszéli az anyanyelvét a magánéletében. Nem lehet egyszerű…

K. O. K.: De a gyerekeimmel norvégül beszélünk. Persze igaza van, azért néha nem könnyű, különösen egy angol nyelvű országban. Amíg Svédországban éltem, megvoltak azok az emberek körülöttem, akik átnézték a szövegemben a svéd kifejezéseket, és figyelmeztettek, ha valami nem stimmelt. A szerkesztőm viszont úgy gondolta, jót tesz a szövegemnek, hogy belekerültek svéd elemek, mert ez része lett a stílusomnak. A svéd és a norvég nyelv ugyanis nagyon közel áll egymáshoz, de nem egyforma, viszont az évek során már szinte összefolyt bennem, mi van svédül és mi norvégül. Persze nem a szavakra gondolok, hanem inkább a nyelvtanra.

Gy. D./WMN: Jól értem, hogy azért norvégül írta a regényeit, amiket valaki lefordított svédre?

K. O. K.: Igen. Viszont a fordító mindig kiszúrta, hogy mennyi svéd hatás került a norvég szövegembe. Egyre gyengébb lett a norvégom, minél jobban magamra szedtem a svédet. Most ezt úgy oldom meg, hogy próbálok minél több norvég szöveget olvasni, hogy életben tartsam az anyanyelvemet, de nehéz. Az is igaz, hogy nehéz egy szerelmi kapcsolatot nem az anyanyelveden megélni. De azért sikerül.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik, mintha ön mindenhol egy kicsit idegen akarna maradni, mert szereti a kívülálló pozícióját. 

K. O. K.: Igen, bár ez nem tudatos döntés.

Szeretem a dolgokat kívülről nézni, számomra az írás is ezt jelenti. Az embernek van egy más perspektívája, és minden helyzetre kicsit máshonnan néz rá – miközben benne van.

De sosem határoztam el, hogy emigrálok… És ma nem is kell, mert már nem jelent akkora távolságot, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt, hiszen sokkal könnyebb mindennel kapcsolatban maradni, amit hátra hagytunk.

Gy. D./WMN: Ez a jó vagy a rossz oldala az ön számára?

K. O. K.: Igazából rossz… De sosem tudnék könyvet írni Angliáról. Nem éltem ott eleget ahhoz, hogy ismerjem. Ahhoz legalább öt évet kell lehúzni egy helyen, hogy megemésszük, és írni tudjunk róla. Addig nem olyan, mintha az enyém lenne.

Gy. D./WMN: Hogy viszonyul az öregedéshez? Tudom, kicsit hirtelen jön a kérdés, de…

K. O. K.: Melyik aspektusára gondol?

Gy. D./WMN: Hát, hogy egyre többet látott már a világból, egyre jobban érti az embereket, egy csomó harcot már megvívott… Többet tud már, nem?

K. O. K.: Nem olyan rég visszaolvastam azt a naplót, amit huszonöt évesen írtam, és meglepve tapasztaltam, milyen sok a hasonlóság a mai énem és az akkori között. Hasonló problémáim vannak, és hasonló küzdelmeim, csak elfelejtettem őket. Pedig ugyanannak az embernek éreztem magam harminckét évesen, mint huszonkét évesen, miközben persze az idővel egy csomó új réteg kerül az emberre. Már nem vagyok annyira elszánt, mint régen, kiegyensúlyozottabb vagyok. Apának lenni is egészen mást jelent, mint az elején volt, sokkal nyugodtabb vagyok ezen a téren is.

Gy. D./WMN: Szóval tulajdonképpen az öregedés jó dolog.

K. O. K.: Jót tesz a léleknek, és rosszat a testnek. De vannak barátaim, akik szerint az ötven még semmi, majd a hatvan lesz valami! Akkor már majdnem halott vagy, szóval az kemény – valószínűleg igazuk van. Most még csak jobb és jobb az élet. Tizenhárom évesen volt a legborzasztóbb, maga a pokol, a tizenhét-tizennyolc, meg aztán a húszas évek is nehezen teltek, a harmincasok már valamivel kezdtek jobbak lenni, a negyvenesek még jobbak, az ötven oké, és aztán vége.

Gy. D./WMN: Remek kilátások. Köszönöm!      

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography