Hétfő este van. Eléggé késő, mármint ahhoz képest, hánykor szoktam lefeküdni.

Ráadásul húsvéthétfő, tele a hűtő anyámtól hozott kajákkal. A tévé egész nap ment, én ki se dugtam az orrom, nem volt kedvem senkihez, takarítottam, mostam, ilyenek. Ha valami érdekes adás volt, akkor leültem, markoltam egy kis kesut, és bámultam a hetvenkét centis, sík képernyőt. Semmi hasznosat nem csináltam, és ilyenkor estére mindig bűntudatom van.

Mint ahogy most is, hétfőn, vagyis, mire ez megjelenik, már nem is hétfő este van, hanem egy másik nap, feltehetően az is tele lesz elcseszett percekkel.

Szóval hétfő este kilenc. Kezdődik a Bridget Jones babája, azaz a trilógia zárórésze, mert a színésznő azt mondta a premier után, hogy nem bújik többé az angol, kissé túlsúlyos, egyébként teljesen átlagos kínokkal küszködő, szingli harmincas szerepébe.

Pedig amit ez a karakter, és rajta keresztül Renée Zellweger adott a világnak, az a mai napig se piskóta.

Annak idején, 2001-ben, az első film megjelenésekor az volt a slágertéma az összes lapban, hogy mennyit hízott a színésznő a szerepért. Na, igen, Bridget nem szeret sportolni, amúgy egy teljesen átlagos testalkatú nő, abszolút hétköznapi problémákkal, például, hogy mikor találja meg a nagy őt, mit vegyen fel az első randira, és hogyan főzzön meg rendesen egy átkozott vacsoramenüt.

A kétezres évek akkor még újdonság nőtípusát, az egyedülálló nőt, a mára kissé pejoratív értelmet viselő szinglit formálta meg olyan hitelességgel és szerethetőséggel, hogy a neve tulajdonképpen összeforrt ezzel a szereppel. Pedig nem ez volt az első sikeres filmje, és nem is az utolsó, mégis mindenki Bridget Jonesszal azonosítja a mai napig.

Na, meg az ezt övező kultuszkérdésekkel is, hogy mennyit fogyott, mennyit hízott, mennyire egészségtelen életmódnak tette ki magát, jézusom, mennyire kövér volt, jézusom, mennyire csontsovány lett, és a többi, és a többi.

Most meg, az új Bridget Jones megjelenésekor, és pláne azért is, hogy közel tíz évig nem forgatott, visszavonultan élt, de a filmnek köszönhetően újra terítékre került, az arcát kezdték szétszedni ugyanilyen részletességgel, és ugyanennyire személyeskedően.

Renée Zellweger megműttette az arcát, vagy botoxoltatta, vagy valamit csinált vele, ez mondjuk kábé tény. Másmilyen karakterű lett, a szemöldöke nem ugyanolyan, az orra is más, és a szájkontúrja olyan, mintha belemosódna helyenként a bőrébe. Ezt most itt látom, húsvéthétfőn este, amikor sokadjára nézem meg a Bridget Jones babája című filmet, amin egyébként halálosan szakadok a röhögéstől.

Mert ez a színésznő nemcsak, hogy zseniálisan hozza a karaktert, hanem eredeti, vicces, és ellenállhatatlan is, na meg a hangja, hát imádom a rekedtesen kislányos hangszínét.

De erről kevesebbet beszélnek, mert mindig is az volt a fontos, még az Instagram előtti világban is, hogy mennyit hízott, hova fogy már, mit műttetett meg magán. Tök mindegy, hogy a social media mennyire személytelenít, és felszínesen kezel, azért 2001-ben is arról szólt a fáma, hogy hogyan festenek ezek a színésznők.

Egy 2016-os Vogue-interjúban maga a színésznő mondta, hogy

„Felszedtem néhány kilót. Mellpótlékom és terhespocakom is volt. Bridget egy teljesen normális alkatú nő, miért ilyen fontos ez az egész? Egyetlen férfi színészt sem szednének ízekre ilyen módon, ha ilyesmit tenne egy szerepért.”

Mondjuk az utolsó mondattal nem százszázalékosan értek egyet, hiszen az is téma, ha egy férfi hízik vagy fogy egy-egy szerepért (lásd a Christian Bale-nek a munkássága során elkövetett transzformációi, illetve az azok körüli felhajtás), de tegyük fel, hogy ez speciel igaz: egy színésznőnél talán még jobban górcső alá veszik a külalakbeli változásokat.

Most szörnyülködhetnénk azon, mennyire felületes, szemétláda az egész világ, hogy egy színésznőnek sokkal jobban előtérben van a külseje, mint a teljesítménye.

De ilyen a világ, mindig is ilyen volt, és ha az egyén maga nem változik (márpedig mi a jó égtől változna jelentősen?), akkor ilyen is marad.

Arról beszélünk majd még tíz év múlva is, hogy na, ez a díva se bírta ki az öregedést, ez is elvesztette az arcának a jellegzetességeit, a mimikáját, mindenét. Tudjuk, látjuk, halljuk ezeket a sztorikat, ott van Jennifer Grey, aki megműttette a karakteres orrát, és nem volt többé híres, vagy Meg Ryan, aki szintén nem játszik szinte semmiben, amióta fura gumiarca lett. És most már Zellweger is, akinél azért valamivel finomabb az eredmény, de szeretünk ezen csámcsogni… és igen, tudom, hogy ez a cikk is erről szól.

De elgondolkodtam azon így húsvét este, hogy vajon miért teszi ezt egy ennyire híres, tehetséges és szép nő magával. Hát miattunk, az emberek miatt, akiket az érdekel, hogy egy vásznon szereplő nő mennyire csúnya a hétköznapokban, hogy ő is öregszik-e, vagy neki is van-e narancsbőre. Mert akkor kicsit közelebb érezzük magunkat ezekhez az elérhetetlen emberekhez, akkor nem látjuk magunkat annyira nyomorultnak a tükörben, vagy annyira csúnyának és esetlennek. A média pedig kihasználja ezt, és imádja megmutatni, hogy egy-egy hollywoodi üdvöske hogyan cseszte szét magát. Meg egyébként is, sokkal egyszerűbb csámcsogni ezeken, mint tenni valamit a jobblétünkért.

Mert a színészek sem azért csinálják (igen, férfiak is, például Mickey Rourke), mert idióták, és nincs jobb dolguk, meg nem bírnak leállni, hanem mert az egész ipar bele van hajszolva a tökéletességkultuszba, és pont.

Szóval húsvéthétfőn éppen nem a világot váltottam meg, hanem Renée Zellweger arcán gondolkodtam. Hogy igen, majdhogynem elveszítette a karakterét, és hízott a szerepért, meg fogyott is, de egyébként ettől teljesen függetlenül ugyanaz a tehetséges, jó humorú színésznő. És ne higgyük, hogy neki nem ugyanaz a nyomora, mint nekünk, csak legfeljebb eggyel jobb apartmanban ül (na jó, inkább hússzal szuperebben), mint mi. De tudjátok mit? Meg is érdemli.

Ma ünnepli az ötvenedik születésnapját. Ennek örömére nézd meg, hányféleképpen volt már elragadó a vörös szőnyegen és a filmjeiben az elmúlt huszonvalahány évben. (Kattints a fotóra!)

Isten éltesse!

Szentesi Éva