–

Nóra és Marci viszonylag friss budai lakosok, azelőtt az Újlipótvárosban volt az otthonuk és a műtermük, aminek ma is jól látható nyomai vannak, ugyanis kifestették a házuk lépcsőházát és környékét – úgy hagyták ott, mint valami örökséget a helyi közösségnek. Aztán új életet kezdtek egy csendes pasaréti utcában, immár négyen, az iskolássá érett fiuk után egy kislánnyal kibővült családban, és elölről kezdték az építést-szépítést is. Mert ahol otthont teremtenek, ott mindennek szépnek kell lennie – az ő ízlésük és igényességük szerint. 

Itt, ebben a kis társasházban például a kert, ami a nyitott műterem napján épp tejfehérben úszik a frissen lehullott hótól, de még így is szíven üt minket a hatalmas lombház látványa, ahogy ott trónol a kert közepén, testet öltött gyermekálomként, hirdetve, hogy egy mesevilágban vagyunk, ahol lehet félnapokat a fák lombkoronájának közelségében tölteni. Hogy így is lehet élni.

Bent hófehér falak és színes képek mindenütt. Tisztaság és átláthatóság. Tessék, nem is hanyagok és szétszórtak a művészek, Győri Márton például kifejezetten rendmániás a felesége szerint. Ugyan nyitott műteremnek hívják ezt az alkalmat, de itt is laknak. Az alsó szinten a hétköznapi életük helyiségei – konyha, a háló és a gyerekszobák –, a felsőn a munka terepe. Két műteremszoba egymásba nyíló terekkel: az egyik kisebb, a másik tágasabb, egy erkéllyel.

Mindkettőben vegyesen függnek a falon Nóra és Marci képei, mert ad hoc osztozkodnak rajtuk. Aki épp nagyobb méretű képen dolgozik, azé a nagyszoba, és mivel Nóra az utóbbi időben amúgy is inkább a kis Sári gondozásával volt elfoglalva, csak lassan tért vissza a munkához, ezért most inkább Marci dolgozott ott többet. De ha mindketten alkotnak, a két szoba közé telepítik a „hangcuccot”, és ugyanazt a rádiót, vagy ugyanazt a zenét hallgatják festés közben. 

Marci közben egy közepes méretű, nagyon színes képhez vezet, ami szerinte az elmúlt fél éve „főműve”.  Szól a kakas már a festmény címe, ami eredetileg egy magyar népdal címe. A legenda szerint ezt a dalt a nagykállói csodarabbi egyszer „megvásárolta” egy parasztgyerektől, és hozzáírt két jiddis versszakot – „így keletkezett egy dal, ami a mai napig minden zsidó rendezvény kötelező eleme még Izraelben is” – meséli Marci. Számára pedig azért fontos, mert így „a zsidó és magyar kultúra speciális mixe lett”, vagyis mindent egyesít, ami neki személyes ügye. Még azt az ősi, panteisztikus életmódot is, ami egy föld- és természetközeli nyugalmat áraszt magából, „ami számunkra már nem elérhető” – meséli. 

Hosszan ecsetelné még, mi mindent próbált a képpel kifejezni – kiemelve egyes részleteit –, csakhogy Nóra kedvesen leállítja. Próbáljuk inkább együtt átlátni és feltérképezni, hány sorozaton és milyen stílusokban dolgoznak – mert mindketten több szériát, és különféle festési módokat váltogatnak. Marci állítólag több mint ötven képet fest fél év alatt, Nóra a gyerekek miatt egyelőre kevesebbet. Nemcsak azért, mert amíg Sári kisbaba volt, nem volt segítsége, hanem főleg azért, mert a gyereknevelés és a munka másfajta koncentrációt igényel, nem könnyű az egyikről átváltani a másikra. Így ő csak akkor tud dolgozni, amikor a két gyerek nincs otthon – bölcsiben vagy iskolában vannak. 

Tulajdonképpen ez bennük a kivételes és egyedi: úgy tudnak sikeres művészként létezni, hogy közben egy családot is eltartanak és menedzselnek. Pedig nem láttak sok példát maguk előtt, nekik kellett felfedezni és kitaposni az utat, ami ide vezetett.

„28 évesen szültem az első gyerekem, akit mindketten nagyon vártunk, mégis sokkolt bennünket, hogy ez milyen nehéz helyzeteket idéz elő” – meséli Nóra. „Brunó akkor érkezett az életünkbe, amikor a karrierem épp nagyon felfelé ívelt, és ha Marci nincs mellettem, akkor ez a fejlődés megakadhatott, vagy teljesen meg is szakadhatott volna. De ő sokat foglalkozott a gyerekkel, beszoktatta a bölcsibe is, így én továbbra is festhettem és kiállításokat rendezhettem. Állandóan ott volt mellettem.”

Marci pedig hozzáteszi: „Én csak igyekeztem hű lenni az elveimhez”, mert már korábban, az otthonról hozott tapasztalatok hatására kikristályosodott benne, milyen életet szeretne élni. Marci édesapja ugyanis a Képzőművészeti Főiskolán tanít, művészkörökben forog, és rajta keresztül Marci is sok elkallódott tehetséget, félresiklott életet látott. „Egy csomó tehetséges embert láttam eltűnni, mert rossz tanácsot fogadtak meg, és rossz utat választottak. Amikor Nórit megismertem – már az egyetemi felvételin –, rögtön látszott, mennyire tehetséges (ez egy festőnél elég hamar kiderül), és az volt az első gondolatom, hogy ő egy olyan lány, akinek én sosem fogok hazudni, és csupa olyan tanáccsal, ötlettel és lehetőséggel támogatom majd, amik biztosan előre viszik – még ha ez nem is a járt út lesz. Szóval a fejembe vettem, hogy nem engedem ennek a közegnek, hogy ezt a lányt becsapja.”

Pedig amikor egyszerre végeztek a képzőn, mindenki arra próbálta őket terelni, hogy álljanak be valahová dolgozni, mert a festészetből úgysem lehet megélni. „A szüleink nagyon nyomták, hogy pénzt kell keresni, ezért én elmentem kiadványszerkesztőnek, Marci pedig egy galériába dolgozni” – folytatja Nóra. „Aztán azt vettük észre, hogy amint mást csinálunk, mint amihez a legjobban értünk, nem készülnek új festmények, vagy nem elég jók, mert nem jut rájuk elég koncentráció. Engem akkoriban kértek fel egy kiállításra, amihez új anyagot kellett volna prezentálni, és nem tudtam, így hogy az istenbe fogok képeket festeni?

Az lett a válasz, hogy abba kellett hagyni minden más munkát, mert a festészet száz százalékos koncentrációt kíván. Ma is azt gondolom, hogy aki ennek szenteli az életét, annak működni fog. Az első vásárló hozza a másikat, az egyik gyűjtő a következőt. De el kell dönteni, hogy erre teszed fel az életed.” 

Nem állítják persze, hogy könnyű. Napi küzdelmet jelent előteremteni a megélhetésükre valót, kizárólag a képeikre alapozhatnak. „2006–2008-ban például, amikor kitört a válság, és nekünk devizahitelünk volt, épp senki nem akart képet venni. Igen, előfordul azóta is, hogy megszorulunk, és fel kell hívnunk egy gyűjtőt, hogy nem akar-e vásárolni, és akkor az ember már nincs jó tárgyalási pozícióban, mert megalázónak érzi az egészet” – mondja Nóra. „Iszonyú mélypontjaink voltak, de aztán mindig jöttek szép csúcspontok is. Nekünk ez az aranytartalékunk, a képeink – semmi más vagyonunk nincs.”

Szerencsére arról nincs szó, mint a közhelyszerű, de gyakran nagyon is valóságos festő-sorsokban, hogy éheznének, vagy ne lenne pénz festékre, vászonra. De állandóan tenni kell azért, hogy az embert ismerjék, lássák, megtalálják. Marci ezt önerőből szeretné intézni, mindenféle segítség nélkül, Nórának viszont könnyebb, ha áll mögötte egy galéria, ami ebben segíti. „Nőként, ráadásul szőke, kék szemű, kislányos külsővel nem könnyű a képeid értékéről tárgyalni, és megmondani, hogy mennyit érnek. Főleg úgy, hogy soha senki nem mondta el neked, hogy ezt hogy kell csinálni” – magyarázza. „Így én kezdetektől együtt dolgozom galériákkal – először az ACB-vel, most pedig Faur Zsófival –, Marcinak viszont az a jó, hogy őt senki nem képviseli, mert ő egy zabolátlan paripa.” 

Az „öntörvényű” Marci közben egyre több vendéget fogad a házi tárlaton, és mutatja körbe a legújabb munkákat, mint egy tökéletes házigazda. Van büféasztal is, rajta mindenféle finomsággal, és a cipőt sem kell levetni, pedig minden ragyog. Egyre oldottabb a hangulat, mintha egy napközben rendezett kis házibuliba csöppentünk volna. A vendégek is szóba elegyednek egymással, ismerkednek.

Feltűnő, hogy bár Marci a magánéletben előszeretettel nyilvánít véleményt közéleti kérdésekben, a képei egy idilli világot ábrázolnak – szándékosan. Ő azt szeretné, ha azok egyfajta menedéket nyújtanának. Ezzel szemben Nóri, aki sokkal kevésbé harcias természet, keményen politizál a képein. A művészetében konkrétan nyomon követhető az elmúlt évek összes nagy politikai vihara, az arab tavasztól kezdve a pedagógustüntetéseken át a hajléktalanokkal szembeni intézkedésekig. Ez két következménnyel jár: egyrészt Nóra festészetéről gyakrabban írnak, valamivel ismertebb, ugyanakkor Marci képeit jobban veszik.

Egyiküket sem zavarja ez. Mindketten azt festik, amiben hisznek, és ha rajtuk marad egy-egy fontos festmény, vagy ha nem kap elég publicitást a hivatalos sajtóban, ez nem jelenti azt, hogy nem kellett megszületnie. Azt meg, hogy ki sikeresebb, nem méricskélik. Egyenrangú társnak és művésznek tekintik egymást. „Ehhez egy olyan férfi kell, aki nem lenyomja a társát, hanem felemeli” – mondja Nóra. „Nekem a legnagyobb drukkerem a Marci, és ez fordítva is így van.” Erről árulkodik az a délután is, amit a műtermükben tölthettünk, és hogy léteznek speciális művészutak. Nem mindenki akar nemzetközi sikert – főleg, ha arra nem lát reális esélyt –, nem mindenki fogadja el a hazai hierarchiát, és nem minden a szakmai visszaigazolás. Soós Nóra és Győri Márton megálmodott magának egy életet, és minden nehézségével együtt boldoggá teszi őket a tudat, hogy ezt fel is tudták építeni. Ahogy a nem mindennapi otthonukat, ami egy igazi sziget a mai magyar valóságban.  

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka