–

Igazából még nem találkoztunk soha. Pedig olyan, mintha ezer éve ismerném. Vagy olyan, mintha mindig is őrá vártam volna.

Hogy is szokták ezt mondani? Az a nagy igazi csak egyszer jön el az életben, de ha eljön, akkor azt biztosan tudni fogod.

Olyankor amúgy mi van, ha én mindegyiknél ugyanezt éreztem? Tudjátok, azt a „hűha”-érzést.

De én már az első alkalommal elképzeltem az esküvőnket, a gyerekeinknek nevet adtam, a házunkat meg berendeztem képzeletben olyan amerikai konyhásra, középen szigettel meg lógó edényekkel. A menyasszonyi ruhámat már rég kitaláltam, térdig feszülős, egyszerű vonalak, hátul teljesen dekoltált, egészen a fenék felső vonaláig, úgy, hogy az a két kis szexi csípőgödröcske jól látszódjon. Térdtől pedig bővülő, uszályos, csodálatos, természetesen selyemből, de nem fényes, hanem diszkrét, már-már opálos hatású, hogy olyan legyek, mint valami látomás.

Igen, ez az, ez a szó… látomás akarok lenni legalább egyszer az életben, az egyetlen esküvőmön, ami csodálatos lesz. A dekoráció a legjobb ízlést fogja tükrözni, és nem lesznek bóvli kaják, hanem minden pontos, egyszerű, de tökéletes ízű, ez nem is lehet kérdés.

Szóval  pontosan tudom, milyen lesz az esküvőm, egész életemben ehhez kerestem azt a valakit. És mindegyiknél tudtam, hogy na, biztosan ő lesz az.

Jó hülye voltam. Egyik sem jött be.

Most meg itt van ez a férfi, akivel igazából nem találkoztunk soha, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném.

El tudom képzelni az élettereimben, a társaságaimban, magam mellett.

El tudom képzelni, hogy vele eszem, hogy beleeszem a vacsorájába, hogy beleiszom a borába. El tudom képzelni, hogy hozzám ér, hogy megcsókol, és a karjaiban tart.

El tudom képzelni, hogy felkelek reggel, kimegyek a konyhába, reggelit csinálok, és azt mondom neki, „gyere enni”.

El tudom képzelni a gyerekeinket, ja, már a nevüket is tudom. Emma, és Olivér. Majd Emma születik hamarabb, ő lesz a nagyobb szájú, és védelmezni fogja az öccsét. Emma olyan lesz, mint én, egy igazi harcos amazon, akit nem kell félteni. Olivér pedig gyönyörű lesz. Megfontolt, magabiztos, mint ez a férfi, akit nem is ismerek még, de már arról fantáziálok, hogy gyerekem lesz tőle.

El tudom képzelni, hogy Emma és Olivér már három- meg öt és fél évesek, és fekszenek rajtunk vasárnap reggel, és ez a férfi, akivel igazából nem találkoztunk soha, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném, kimegy a konyhába, és behoz egy bögre kávét.

El tudom képzelni azt is, hogy fogjuk magunkat, elindulunk az Adriára, csak úgy, mert szerdán kitaláltuk, és nem aggódunk, majd foglalunk út közben szállást, mindegy csak a tengernél legyen.

El tudom képzelni, hogy nem értek majd egyet ezzel a férfival, akivel igazából nem találkoztunk soha, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném, a gyereknevelés minden pontjában ugyanaz a véleményünk, de összekülönbözünk azon, hogy Emma miért kapott már megint matekból egyest. Na, vajon, miért, hát, mert az anyjára ütött.

És sok mindent el tudok képzelni még… például a karácsonyokat. Abban egészen biztosan egyetértünk majd ezzel a férfival, akivel igazából nem találkoztunk soha, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném, hogy nem veszünk drága ajándékokat, mert nem szabad a gyerekeket elkapatni, hogy igenis tanulják meg, ahogyan annak idején mi is megtanultuk, megbecsülni a dolgok értékét.

Azt is el tudom képzelni, hogyha ez a férfi beteg lesz, akkor ápolni fogom. Azt is el tudom képzelni, ha én leszek beteg, akkor ő is ápol majd engem, pedig még nem is ismerem ezt a férfit, de már egyre jobban olyan mintha… és ez a mintha egyre bizonyosabb.

Ez a férfi beszél most is. Ahogy formálja a szavakat, és közben nézem, annyira szép.

Közben a férfiakra gondolok, akikkel dolgom volt, és akikről egytől-egyig azt hittem, majd ők lesznek az igaziak, most meg nézem őt, és sokkal jobban tetszik eddig bármelyiknél.

Elképzelem az agyát, hogy honnan jönnek a szavak, hogy olyan tökéletes gondolatai vannak, biztos gyönyörűek a tekervényei, biztos csodálatosan piros, a kedvenc színem, és az ő agya pirosabb bármelyik eddigi férfi agyánál, mert ez idáig egyik sem bírt ilyeneket mondani.

Azt mondja, „tetszik a szád vonala fölött az kis anyajegy, ami finoman beleütközik az ajkaid ívébe”.

Ki mondott ilyet eddig? Senki észre sem vette azt a pöttyöt, pedig már jó régóta ott van. Ha rúzsoztam, mindig elfedtem, mert csúnyának találtam.

Azt mondja, „gyönyörű a hajad, ahogy belebukik a kulcscsontod mögötti mélyedésbe”.

Azt mondja, hogy „olyan a kezed, mintha egész életedben rózsákat simogattál volna”.

Aztán azt mondja, hogy „fehér, térdig szűk ruhában képzellek el, aminek a háta a csípő mélyedéséig dekoltált, és térdtől lefelé hosszú uszályos. Ízléses virágok között látlak vonulni, semmi giccs, szinte opálos a fényed, olyan vagy, mint a legszebb látomás”.

És kertes házat képzel el, olyan amerikai konyhával, aminek a közepén van egy kis sziget, és lógnak az edények a fejünk fölött. Meg kutya, két gyerek.

Az egyiket Emmának hívják, a másikat Olivérnek…

Szentesi Éva

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images/ Uwe Krejci