–

Ott ragadtam valamelyik tévécsatornán a Zöld kártya című filmen, amit utoljára egyetemista koromban láttam. Nem tudom, készítenek-e ma még ilyen filmeket (Woody Allen kivételével): amikben nincsen félelmetes akcióritmus, vászonról leugró trükk-hegyek, sem nagyokat durranó poénbombák, de naplementébe mártott szimfonikus giccs-etűdök sem. Csak egy jól kitalált alaphelyzet, kis dramaturgia, és két jó színész, akikkel el lehet adni az egészet. (Biztosan csinálnak, kisebb mozikban talán ma is látni néhányat.)

Ebben a filmben az akkoriban már befutott, de karrierjében még erősen felfelé ívelő Gerard Depardieu az egyik főszereplő (a másik a tündérien, de nem naiva módra üde Andie MacDowell, róla is lehetne persze cikket írni, majd más talán megteszi). Elnéztem ezt a hajdani félisten franciát, azzal a felismeréssel, ami már nagyon régen nem volt meg bennem, és amit állítólag anno Molnár Ferenc mondott, Páger Antalt látva egy színházban: „Az anyja istenit, de jó színész!” Tényleg, emlékszünk még arra, mennyire és miért imádtuk annak idején ezt a zseniális buffót?

Depardieu a színészetnek köszönhetett mindent, egyáltalán nem csak szakmai értelemben. Ismert életrajzi tény, hogy utcagyerek volt, bandázó, csavargó kölyökként alighanem rövid élete lett volna, ha nem csatlakozik egy kis vándortársulathoz, hogy aztán egyre jobban beszippantsa ez a másik világ, és a semmiből a legmagasabb csúcsokig törjön benne. Minden, ami őt a színpadon, vásznon jellemezte, ebből az ösztönös, belülről fakadó energiából vezethető le. Egy zsigeri macsó, aki közben hatalmas gyerek, aki fizikailag uralja a vásznat, miközben egyetlen félszeg pillantással rabul ejti a szívet, hogy legszívesebben megölelnénk és/vagy örök barátunkká fogadnánk. A nők románcokat, a férfiak komoly férfibarátságot remélnek tőle, együtt röhögnénk és sírnánk vele, és önként bilincselnénk magunkat bűvköréhez (hogy még egy jó kis képzavarral is turbózzam a rajongásomat).

Színészete nem is színészet, inkább létezés a vásznon, az a típus, aki „minden szerepben ugyanaz”, de mégis hányféle karaktert tett abszolút hitelesen a magáévá, súlyos drámákban vagy idétlen, könnyű vígjátékokban.

Ő maga volt Cyrano, a nagyszájú, hepciáskodó, kardforgató, közben meg sebzett lelkű, érzékeny gascogne-i poéta, de ő volt Danton is, a tragikus sorsú, forrófejű forradalmár (a lengyel óriás, Andrzej Wajda remekművében), Columbus, a Paradicsom meghódítója (Amerika felfedezte, ő meg felfedezte Amerikát), filmtörténeti óriásokkal dolgozott (Bertolucci, Ferreri, Truffaut) és simán eljátszott limonádékban idétlen karaktereket. És mindig, mindig imádtuk.

A krumpliorrát, a hosszú-rövid loboncát, a testesen könnyed mozgását és áthatóan kék (zöld? barna?) szemét. „A Depardieu” egy fogalom, anyám (és más anyák) szótári kelléke, tulajdonképpen még ma is: ha felbukkan egy műsorújságban a neve, azt mondják: „este lesz valami film, a Depardieu-vel”, esetleg: „nem tudom, mi ez, de a Depardieu játszik benne”… Van olyan hollywoodi sztár, akivel kapcsolatban ezt így, könnyedén és felhangok nélkül el lehet mondani? (Van, persze, főleg az öregek között. A „Brando”, az „Al Pacino”, a „De Niro” ilyen volt). A franciáknál mindig akadt egy-egy ikon, Depradieu előtt Delon és Belmondo voltak ezek – két szintén jeles, remek férfi (és) ideál, csakhogy Depardieu mindkettőnél (sokkal) jobb színész. Volt.

És ezért lettem mérges, amikor vége lett a Zöld kártyának: a tehetség sajnos múló állapot, van, hogy hamar, van, hogy évtizedek alatt múlik el. Ha nem ápolgatja a gazdája.

Depardieu évek óta csak az „öregkorára ő is megbolondult” kontextusában kerül szóba.

Ettől függetlenül még mindig ő a francia filmművészet Pantheonjának egyik oszlopa. Szerencsére francia maradt, és nem lett „hollywoodi”. Bár bevallottan anyagi szempontokból vezérelve egyre vállalhatatlanabb nyilatkozatokat tesz, és egészen az orosz állampolgárságig vitte (a hazájában tervbe vett kedvezőtlen adózási viszonyok miatt). Évek óta nem a filmjeivel, inkább csak politikai nyilatkozataival borzolja a kedélyeket. Noha még ma is színész – de ezek a megnyilvánulások inkább a kezdeteket, a vándorkomédiás szintjét jelentik.

Itt, az Euronews videóján például maga Vlanyimir Putyin orosz elnök köszönti őt frissen azután, hogy megkapta az állampolgárságot:

Pedig még hetven sincs – igen nagy művészek alkottak ennyi idősen jelentőset a filmvásznon. (Például Jean Gabin, hogy csak egy még korábbi francia bálványt említsünk.) A színészben korábban mindig tobzódó „pojáca-energia” még remek típusokat szülhetne, hátha lesz hozzá író és rendező, és talán felbuzog még benne a „komédiásvér”. De az is lehet, hogy jönnek az új bálványok, az imádni valóan szabálytalan bohém-tragikus macsók. De valamiért nekem mégis fájóan hiányzik ez az elementáris tehetségű nagy gyerek.

Somos Ákos

Kép: Zöld kártya (Buena Vista Pictures 1991., rendezte: Peter Weir)