–

Hollywood álmokat árul nekünk (mint tudjuk), csak néha ezek az álmok elkezdenek kísértetiesen hasonlítani egymásra, és onnantól unalmas, kiüresedett közhelyekké válnak. Ezért aztán bármilyen nehezére is esik a hollywoodi stúdióknak, időnként új tehetségek után kell nézniük. Ez pedig csak azért megy nekik kábé úgy, mint a foghúzás, mert

a tehetségeket nem könnyű kontrollálni, folyton valami újat akarnak kipróbálni, ami kockázatos dolog.

A nagy pénzek birtokosai nem szeretik a rizikót, mert azon bukni is lehet. Ezért fordul elő gyakran, hogy bedarálják az egyéniségeket. Szerződtetik őket, mert épp az egyedi látásmódjukra, a frissességükre van szükségük, de aztán nem hagyják, hogy kibontakozzanak.

A brit Edgar Wrightnak azonban vagy óriási szerencséje volt, mert a Nyomd, bébi, nyomd (Eredeti címén: Baby driver) pont olyan film lett, amilyennek a korábbi munkái alapján (Haláli hullák hajnala, Scott Pilgrim a világ ellen) remélhettük. De az is lehet, hogy ez csöppet sem a szerencsén múlt, hanem azon, hogy volt olyan okos és kitartó, hogy maga alá gyűrte a stúdiómarketingeseket és executive producereket, és keresztülvitte az akaratát, a stílusát, a vízióját. Bármi is történt, nem fogjuk megtudni, de annyi baj legyen: a lényeg, hogy megszületett az év legeredetibb akciófilmje.

Bár – ha jobban belegondolunk–, a Nyomd, bébi, nyomd nem is határozható meg egyértelmű műfaji filmként, mert ugyan valóban akciókra épül, de azokat nem kell mindig halálosan komolyan venni. Kicsit akció-vígjáték, Kicsit akció-musical – még akkor is, ha a színészeknek nem is kell énekelniük, csak mindent zenére csinálni, és a lövöldözések, bankrablások és autós üldözések során egy szigorú (de lazának tűnő) koreográfiát követni. Ám a történet tartalmaz drámai, és a gengszterfilmekre jellemző elemeket is, szóval egy valódi katyvasz, ami aztán mégis egy egységes stílusú, sajátos világú, rendkívül szórakoztató filmmé rendeződik össze. Pont olyan alkotássá, amilyenre az ember vágyik, amikor beül a moziba:

az első perctől magával ragad, egy fantáziavilágba repít, ámulatba ejt a profizmusával, elvarázsol a szívével, és a végén megtisztult lélekkel enged utunkra.

Mindebből nem sok derül ki, ha csak a sztorit próbáljuk felmondani. A főhőst – egy huszonéves fiút (Ansel Elgort), aki zsenge kora ellenére úgy vezet, mint a legprofibb rallyversenyző – valóban úgy hívják, hogy Baby, innen a rémes magyar cím. Az említett képességéből a történet kezdetén egy dörzsölt maffiafőnök (Kevin Spacey) húz hasznot, akinek Baby egy ártatlan kis bűnéért fizet azzal, hogy a bankrablóit fuvarozza. Baby azonban egy jóravaló, tiszta lelkű fiú, aki ki akar szállni a bűnözésből, és naivan azt hiszi, ehhez elég egy utolsó munkát végigasszisztálnia. Közben beleszeret egy pincérnőbe (Lily James), ami további nehezíti a helyzetét, de egyben motivációt is jelent számára ahhoz, hogy végre tényleg a helyes útra térjen. Aztán ahogy lenni szokott, az utolsó balhé balul sül el, meg különben is, a gengszterbizniszből nem lehet csak úgy kiugrani…

Ha bárki ez alapján egy ezerszer látott, lerágott csontot képzel maga elé, tulajdonképpen igaza van. Csakhogy a Nyomd, bébi, nyomdban épp az a jó, hogy az ismert elemeket úgy használja, mintha eposzi toposzok volnának: kötelező stíluselemként, amit új megvilágításba lehet helyezni. Az enyhén autisztikus főhős, az ő idős, beteg bácsikája (illetve nevelőapja), a bájos pincérnő, az érzéketlen bűnöző, és a kegyetlen gengszterfőnök (akinek persze mégis csak van szíve) csupa olyan figura, akiket ma már archetípusoknak tekinthetünk. Ha a köztük kibontakozó történet kiszámíthatóan halad is a maga medrében – mint egy jól ismert népmese – ettől még elszórakoztat az interpretáció eredetiségével. És a vége felé azért tartogat meglepetéseket is.

Már az első klippel behúz a világába, és onnantól minden húsz percben újabb és újabb bravúros videoklippel kényeztet. Egyértelmű, hogy ezeket csak úgy vehették fel, ha már a forgatáson bömbölt a zene, és mindenki ritmusra tette a dolgát. Ebben a filmben ugyanis a koreográfus (Ryan Heffington) és az operatőr (Bill Pope) szinte egyenrangú stábtag a rendezővel, és teljes szimbiózisban dolgoznak. Nem véletlenül emlegetik a filmet a Kaliforniai álom testvéreként, ami a zenés film műfaját újradefiniálja, kitágítja, és megint divatba hozza.

De még a Kaliforniai álomnál is eredetibb, hiszen komoly akciójeleneteket eddig nem láttunk tánccá nemesülni, miközben a nyerseségüket és véres komolyságukat sem veszítik el. 

Ha azonban csak akciók füzérét látnánk, még a technikai lelemények és látványosságok ellenére is elunnánk a dolgot. De a filmnek van lelke és humora is, és ez már mindenképp a rendező-forgatókönyvíró Wrightot dicséri. Ezért tudnak a színészek még a leegyszerűsített karakterekben is tündökölni, és egytől egyig emlékezetes alakítást nyújtani. A fiatal Ashton Kutcherre emlékeztető Ansel Elgort tökéletes és ellenállhatatlan Baby szerepében (Kutchernek azonban sosem sikerült egy ilyen jó filmet megcsípnie), Lily James átveheti lassan Keira Kginghtley egykori szerepkörét, Eiza González alakjában pedig megszületett az új mexikói istennő, aki méltó utódja lehet Salma Hayeknek.

Ám ez korántsem jelenti azt, hogy itt mindenki csak epigon, és nincs saját egyénisége. Inkább azt, hogy egy meglévő szerepkört, hagyományt vagy jelenséget sikerül modernizálnia. Ha az egész filmről eszünkbe jut a Drive-Gázt!, vagy egyes elemeiben Tarantino munkái, attól még a Nyomd, bébi, nyomd saját stílust hozott létre, amire egyetlen snittből ráismernénk. És bármikor képesek lennénk újranézni, mert azt a millió ingert, ami az embert közben éri, nem is lehet elsőre maradéktalanul befogadni. Rengeteg finomság valószínűleg csak másodikra, harmadikra tűnik fel. Meg különben is, jó lenne újra abban a menő feelingben megmártózni… 

 Gyárfás Dorka

    Képek: InterCom