Így vagyok én is Philippel (Philip Marlowe, magándetektív). Az ásó, kapa, nagyharangot nem nekünk találták ki, hosszú távon valószínűleg megőrjítenénk egymást. Én tönkremennék az állandó balhéktól, hogy néha ijesztő alakok bukkannak fel nálunk, hogy a pasimat mindenféle famme fatale-ok kerülgetik, hogy iszik, verekszik, morózus, sosem ér rá… És úgyis csak elhagyna egy bágyadt, Los Angeles-i hajnalon, aztán sose látnám többet.

A mi szerelmünk pont úgy jó, ahogy van. Amikor úgy érzem, hogy most felvennék egy csodásan szabott, méregzöld koktélruhát egy pár kábító tűsarkúval, és meginnék vele egy gimletet egy eldugott, titokzatos bárban, akkor… Akkor csak leveszem a polcról Raymond Chandler izgalmas, elegáns, klasszikus, gyönyörű, tökéletes krimijét, és néhány estére Mr. Marlowe-val újra randevúzni kezdünk.

Az összes ügye közül – mert hét is van neki – , a Terry Lennoxról szóló a kedvencem. Van, aki a Hosszú búcsúként emlegeti, más meg úgy tartja számon, hogy Elkéstél, Terry! Hét évvel ezelőtt, amikor Philip és én megismerkedtünk egy színházi előadás közben, Zsótér Sándor is így mesélte a közönségnek: Elkéstél, Terry! Elmondott egy történetet egy furcsa, hófehér hajú, a teljes lerészegedés állapotában is kifogástalan modorú férfiról, és egy mogorva, zárkózott, cinikus magándetektívről. Elmondott egy mesét, amit az első pillanattól az utolsóig átjárt valami keserédes érzés, ami annyira klasszikus, karakteres és elegáns, mint a jéghideg gin-martini az y-pohárban. Mert benne van minden: a betyárbecsülettől vezérelt férfibarátság, a fanyar humor, néhány lehengerlően szédületes női karakter, a gonoszok, akiket azért a szemétségeikkel együtt is meg lehet érteni, és a hősök, akik nem patyolattiszták ugyan, mégsem lehet nem szurkolni nekik.

Az egész egy talán már nem létező világ története, amelyben fenomenálisan érezném magam.

Azért tudtam beleszeretni Chandler műveibe, mert az egész őriz valami gyönyörű, dekadens eleganciát. Hogy örökké szereti fogom, az azért nem kétséges, mert épp ez a könyve, időről időre, számomra fontos embereken keresztül belopakodik az életembe, és megkocogtatja a vállamat, hogy „Hé, még mindig itt vagyok!”.

Amikor először láttam az Elkéstél, Terry!-t, tizenkilenc éves voltam, és rettentő szerelmes. Nem sok mindent szeretnék abból a koromból újra élni, de azt a naiv, kétségek nélküli érzést valahogy jó lenne visszacsempészni, mert a tökéletlenségeivel együtt is emlékezetes volt, épp ugyanúgy, mint Lennox és Marlowe találkozása a Dancers bár terasza előtt. 

Aztán néhány évvel később megismerkedtem az én Terry Lennoxommal, pedig akkoriban azt hittem, hogy szinte felnőtt fejjel már nem nagyon szerez az ember új barátokat. Viktorról előbb tudtam, hogy Chandler-rajongó, mint a teljes nevét. Vagy azt, hány éves. Vagy, hogy évek óta tiszta, pedig korábban súlyos drogfüggő volt. Chandler lett a közös pont, az első dolog, ami összekötött vele.

Mindannak ellenére, hogy tényleg mit sem tudtunk a másikról, első beszélgetésünktől kezdve volt egy olyan érzésem, hogy már réges-régen ismerjük egymást, mert ennyire komfortosan, ennyire magától értetődően csak egy régi baráttal tud beszélgetni az ember.

Igen, ritkán látjuk egymást, és sosem lehetek biztos benne, mikor látom legközelebb (ahogy Marlowe sem tudhatta, milyen hosszú időre búcsúzik a barátjától), de azt tudom, hogy amikor kell, tényleg mindig megjelenik.

Amikor Chandlert olvasok, általában már az elején elbúsulok kicsit, annyira sajnálom, hogy vége lesz. De hát ez már csak ilyen. Vannak előre megfontolt szándékkal elkövetett, emlékezetes szívrablások, amelyekről az ember tudja, és talán kicsit bántja is, hogy nem lesz hosszú életű, mégis belevág. Azt hiszem, ezekből a történetekből lesznek azok az emlékek, amelyekre a filmek nagy hősnői, egy pohár brandyt kortyolgatva, egy csodás terasz még csodásabb panorámáján nyugtatva a szemüket egyetlen fanyar mosollyal gondolnak vissza. 

Kormos Lili

Kiemelt kép: A Hosszú Búcsú (Rendező: Robert Altman, 1973)