-

Minden egy nagy szerelemmel kezdődött

Primadonnának készültem, szóval, ha tudnék énekelni, akkor egész biztos, hogy ma én volnék a magyar operett üdvöskéje. Imádom azt a cintányéros, cudar világot az eltúlzott szerelmeivel, a nagy ívű, mély és magas érzelmeivel, meg azzal a plusz krafttal együtt, ami ott van minden egyes sztoriban. Már ha értitek, mit jelent az, hogy kraft... igaz, azt nem érteni, hanem érezni kell.

De igazából tényleg egy nagy szerelemmel kezdődött. Méghozzá több mint tíz évvel ezelőtt, amikor Budapestre költöztem.

Akkor szerelmes lettem egy férfiba. Halálosan, túlzón, életre-halálra. Majdnem belehaltam, úgy szerettem, és ő is szeretett, csak ő nem annyira. Egy kicsit máshogyan. Persze tetszett neki az a tűz, amit belőlem érzett. Ő volt az az ember, aki legelőször vitt el egy zongorabárba, nevezetesen a Kispipacsba, ahova a mai napig is járok – igaz, már ritkábban.

Az éjszaka, a vörös fények, a hangulat, az ellenállhatatlan Zerkovitz-nóták, a csókos asszonyok és a muzsikus lelkek magukkal rántottak valamiféle ismeretlen szenvedélybe, amitől nem lehet szabadulni.

És amelyet nem is szeret túlságosan sok mindenki, de aki igen, aki érzi, és érti, az nem tudja megtagadni magától ezt a különös világot soha többé. Kortól és nemtől függetlenül gyűltek össze ott éjjelenként az ilyen magamfajták, és folyt a vigasság, na meg a bánat is. Ahogyan a Csókos asszonyban éneklik: „mi kacagva sírunk, a könnyünk mosoly…" Na, szóval ott is minden pont úgy volt.

Aztán életem szerelme ment, én meg maradtam...

...és belépett valaki más az életembe. Olyan, aki az elsőnél sokkal jobban szeretett és értett. Vele hajnalig ültünk a zongoránál, énekeltünk, ismertük az összes kuplé szövegét, ha pedig egymás szemébe néztünk, akkor pontosan tudtuk, mit gondol a másik. Egyszer pedig azt mondta: Veled olyan könnyű, te értesz.

Értettem bizony, még most is értem őt. De két ilyen nagy szenvedély egy darabig felfelé ontja magából a lángokat, hogy azok a lángok odafent megverekedhessenek egymással, aztán zuhanni kezdenek, nem bírják el azt a magas hőfokot, és kioltják egymást. Nem fér meg hosszú távon egymás mellett két ekkora érzés. Az egyiknek is csendesebb kell... meg a másiknak is.

Elhagyott.

Ezek a nóták végigkísérték a két nagy szerelmemet, azt a sok évet, amelyeket velük töltöttem, kimondták helyettünk a kimondhatatlant…

Sokat jelentenek nekem a mai napig

Mert aki ki meri nyitni a szívét, aki merészkedik szeretni és magas hőfokon égni, aki nem fél a csalódástól, sőt attól sem, hogy kimondja azt, amit érez, csak az az ember lehet igazi operettprimadonna. Vagyis... igazából bárki! Mert erre mindannyian képesek vagyunk.

Élj tiszta szívből, szeress nagyon, és ha nincs jó hangod, az se baj, mert aki átéli ezeket a magasságokat és mélységeket, az biztosan ki tudja énekelni magából azt, ami érez.

Ebben a cikkben ugyan nem sokat írtam Zerkovitzról, de jó párat fel tudnék sorolni az általa szerzett kedvenc dalaim közül, ám én ezt választottam ki, amelyikben Kaszás Attila énekli a Csókos asszonyból a „Mi muzsikus lelkek"-et.

Talán azért, mert a legutolsó szerelmem nagyon hasonlított Kaszásra... mi másért?

Szentesi Éva

 

Fotó: Zerkovitz Béla–Szilágyi László: Csókos asszony, operett. A felvétel az 1987-es Vígszínházi előadáson készült. Rendező: Iglódi István. A képen Kaszás Attila és Igó Éva látható.

-