Maga a sűrített-tej-recept nem túl bonyolult: végy egy tetszőleges adag tehéntejet, és lassan forrald addig, amíg a víztartalmának nagy része (nagyjából 60 százaléka) elpárolog. Kereskedelmi forgalomban nálunk javarészt a kis kiszerelésű nyomós formában kapható, ám mivel megint egy hadseregre készültem főzni, biztosra menve egy orosz élelmiszerüzletbe mentem, ahol garantáltan lehet kapni az ipari mennyiségű konzervváltozatot. Egy orosz származású majdnem sógoromtól tudom ugyanis, hogy az oroszok nagy rajongói a sűrített tejnek. Egyik kedvenc receptje volt az említett úrnak, hogy a cukrozott sűrített-tej-konzervet betette egy nagy lábas forrásban lévő vízbe, és ott bugyogtatta két teljes órán keresztül.

A végeredmény pedig bársonyosan krémes karamella – ami így jóval olcsóbban kijön, mintha boltban veszed a francia változatot.

A konzervtej amúgy nagyon praktikus kis jószág, bontatlanul évekig tárolható a kamrapolcon, nem csoda, hogy számos országban alapja ínycsiklandó desszerteknek.

Marco Polo feljegyzései szerint már a tizenharmadik században megjelent a sűrített tej egy változata a tatároknál, bár a lefölözött tej napon való porrá szárítása még eléggé eltérhetett az általunk ismert mai verziótól. A tej roppant kényes dolog – mint azt bizonyára mindenki tudja, aki felejtett (jó minőségű, azaz igazi) tejet nyári melegben a konyhapulton. Hűtés nélkül nagyon hamar megsavanyodik, így a pasztörizálás feltalálása előtt sokáig csak az juthatott tejhez, akinek a kertje végében volt egy tejelő tehene is.

Az általunk is ismert sűrített tej feltalálása az ifjabb Gail Borden nevéhez fűződik, akinek több kudarcos próbálkozás után végül sikerült megugrania a feladatot egy gyümölcssűrítményeket előállító eszköz mintájára anélkül, hogy a végeredmény megtúrósodott volna. Ehhez (mintha csak a tejgazdálkodás Semmelweis Ignáca lenne) nagyon szigorú rendre bírta rá a neki nyers tejet beszállító gazdákat: az istállókat mindennap tisztára kellett seperni, fejés előtt alaposan meg kellett mosniuk a tehenek tőgyét, a szűrőket pedig reggel és este le kellett forrázni.

A Borden-féle modern sűrített tej először az amerikai katonák fejadagjában jelent meg mint fontos kiegészítő.

Nem is csoda: az édesített sűrített tej méltán került fel a kalóriabombák listájára, kilencrésznyi sűrített tejhez ugyanis tizenegy rész cukor kerül.

Éppen ezért a mi receptünkhöz nem is nagyon kell sokkal több cukrot hozzáadni – még a végén elvisz a diabétesz-rendőrség, aztán nézhetünk magunk elé szomorúan.

Lássuk is a medvét! Az évforduló alkalmából múlt pénteken, kihasználva a gyümölcs szezonját, szilvás kulfit készítettem. A kulfi (mely perzsául azt jelenti, hogy fedett bögre) nem más, mint indiai eredetű fagylalt: tejes alapú, fűszeres, rendszerint gyümölcsös édesség, amely minden valamirevaló indiai étterem étlapján megtalálható – rendszerint mangós ízesítésben.

Én rögtön dupla adagot csináltam, megromlani a mélyhűtőben jó darabig nem fog, és bébikönnyű az elkészítése, tehát bármikor elő lehet kapni, ha épp elszomorodnál vagy egy kis édességre vágynál. De ha te nem vagy olyan mohó nőszemély, mint én, nyugodtan felezd az adagot.

Másfél kiló kimagozott szilvát egy lábasban hat-nyolc kardamommaggal, egy deci vízzel és két evőkanál cukorral tíz perc alatt puhára főztem. A kardamommagokat eltávolítottam, majd leturmixoltam a gyümölcsöt. A pépet összekevertem egy nagy konzerv (egykilós) cukrozott sűrített tejjel, majd szilikonos muffinformába kanalazgattam, és három-négy órára – dermedésig – betettem a mélyhűtőbe.

Akkor forró víz alatt (fejjel lefelé) épp hogy áthúzva óvatosan tányérra szedtem a fagyit, és a tetejét sózatlan pisztáciatörettel díszítettem.

Soha negyedórás munka nem hozott nekem ekkora népszerűséget! Legyél te is a konyhád koronázatlan kulfi úrfija (már csak a rím kedvéért is): kapd elő a konzervtejet és kápráztasd el a közönséged.

Fiala Borcsa