–

Gyárfás Dorka/WMN: Meg tudod fogalmazni, miért épp te voltál az, aki az első magyar közösségi oldalt létrehozta?

Várady Zsolt: Fogalmam sincs, de nyilván sok különböző elem szerencsés összejátszása kellett hozzá. Például az a légkör, amiben a kétezres évek elején éltünk Budapesten, azok a helyek és az a közeg, ahová akkoriban jártam sok barátommal együtt, tehát hogy volt akkoriban valamiféle közösségünk. Persze sosem mondtuk ki, mert ahhoz túl sznobok voltunk, de utólag kiderült, hogy nagyon sokan napi szinten együtt buliztak a Ráckert nevű romkocsmában, és ha akartad, ott bárkinek megtudhattad a nevét, mert valaki biztosan ismerte. Volt ebben a társaságban egy lány, Vinczellér Katalin, aki kézzel, színes ceruzával megrajzolta ennek a kapcsolati hálónak a térképét. Nekem pedig eszembe jutott róla, hogy Amerikában létezett egy oldal, a sixdegrees.com, ami valami hasonlót próbált meg, csak ott e-mailben kellett visszaigazolnod, hogy valaki ismer. A kettő együtt ötletet adott ahhoz, hogy csináljunk egy virtuális térképet, ami megmutatja Budapest belterjességét. Elsősorban szexuális viszonylatban, vagyis hogy kinek hány szexuális kapcsolata volt ezen a körön belül. De az ötlet megszületésétől számítva még két év telt el a wiw születéséig, mert közben kiderült, hogy ezt a szexuális vonatkozást nem tudjuk megvalósítani.

A kérdés ugyanis ilyenkor az: lehet-e személyes adatokat úgy tárolni, hogy soha senki ne férjen hozzá. A válasz pedig, hogy természetesen nem, valaki mindig láthatja.

Gy. D./WMN: Személyes motivációd volt? Szeretted volna tudni, hogy egy lánynak kik voltak a korábbi pasijai?

V. Zs.: Jó kérdés, nem. NEM adatgyűjtést akartam csinálni, aztán felállítani emberek profilját, és később valamikor ezzel zsarolni őket. (Nevet.) De hogy mi volt az eredeti elképzelés, vagy mögötte a szándék, azt ma már nehéz megmagyarázni, mert akkoriban nem kerestünk rá magyarázatot. Csak valamiféle összegzést akartam, megmutatni, hogy most mi a helyzet – hátha ez majd előrevisz minket. De ez sem volt így kimondva. Volt egy ötlet, ami jól nézett ki, és elkezdtem rajta dolgozni. Ha valami, akkor talán az motivált, hogy ez a dolog eddig nem látszódott. Valami olyat akartam felfedezni, ami addig láthatatlan volt. Hogy ebből mi lesz, merre halad tovább, azt senki nem tudta megjósolni.

Gy. D./WMN: Te akkoriban mit dolgoztál?

V. Zs.: Weboldalakat készítettem. Lehet, hogy épp rendszergazdaként is dolgoztam valahol.

Gy. D./WMN: És hogyan lettek társaid a wiwhez?

V. Zs.: Úgy, hogy azok az emberek, akik akkor a Ráckertbe jártak bebaszni minden nap, vagy minden másnap – ahogy az idejük, energiájuk és pénzük engedte –, ebbe a térbe pillanatok alatt bekerültek, és nagyon pozitívan reagáltak. Már az indulás után egy hónappal jött egy olyan pont, amikor el kellett döntenem, hogy ez innentől egy nagy össznépi összeborulás legyen (vagyis civil egyesületi formában működjön tovább), vagy inkább profitorientált vállalkozásként folytassuk. Akkor Szabó Marci barátom elém tette egy légitársaság hirdetését, amin egy leszállópálya volt látható a repülőgép pilótafülkéjéből, és rajta a „follow me” (kövess!) kocsik összevissza álltak, mind más irányba mutatott. Marci azt mondta: „Figyelj, Zsolt, pontosan ilyen helyzetben vagy most: mindenki mást mond, hogy merre haladj. Csakhogy ez nem olyan, mint egy piramis építése, hogy minél több embert vonsz be, annál gyorsabban fog felépülni. Ez a dolog szaktudást igényel.”

Gy. D./WMN: És akkor te kiválasztottál egy csapatot?

V. Zs.: Igen, de hozzá kell tennem, hogy már addig is többen segítettek a fejlesztésben. Amikor felállt a rendszer, akkor még nagyon figyeltük a reakciókat is. Ha valaki beírt, hogy ezt vagy azt lehetne módosítani, mi másnap nekiugrottunk, és megcsináltuk. Persze ez csak az elején ment, hosszú távon nem lehetett csinálni.

Azért elég hamar felmértük a felelősségét annak, hogy sok emberhez eljutunk. Viszont ahogy nőttünk, a technikai lehetőségeink egyre szűkültek.

Azt képzeld el, hogy amikor először kerestünk befektetőt (nagyjából másfél évvel az indulás után), mert már volt pár tízezer felhasználónk, és kurvára kellett egy nagyobb szerver, akkor maximum hárommillió forintot tudtunk volna bevonni, miközben ennyi volt a cég alaptőkéje is. Ez egy konkrét ajánlat volt. Pedig akkor már látszott, hogy ez egy töretlen folyamat, még úgy is, hogy mesterségesen szabályoztuk a növekedést, mert nem lehetett simán regisztrálni, hanem ahhoz meghívó kellett.

Az iwiw címlapja Forrás: Wikipedia

Gy. D./WMN: Úgy tudni, hamarosan ellentét alakult ki a csapatod tagjai között, akik addigra társtulajdonosok lettek.

V. Zs.: Így van. Mert a tapasztalat hiánya akkor már nagy súllyal esett latba.

Gy. D./WMN: Hogyan oldottátok meg a vitákat?

V. Zs.: Úgy, hogy én másfél évvel a wiw indulása után kiszálltam, és öt százalékot tartottam csak meg az egészből. Mindenkinek így volt jó, ők is csinálhatták tovább úgy, ahogy gondolták.

Gy. D./WMN: Mégis, hogy tudtad kiengedni a kezedből?

V. Zs.: Felmértem, hogy bizonyos képességeknek a híján vagyok. Például a cégvezetési képességeknek. Egy ötvenfős cég vezetése egyrészt nagy meló, másrészt sok minden kell hozzá. Felismertem, hogyha ezt nem csinálom jól, akkor az egészet elveszíthetem. Így végeredményben ők nagy pénzt kerestek vele, és nekem is jutott valamennyi. Plusz ez a történet valamennyire mindig hozzám fog kötődni, anélkül, hogy ezért harcolnék.

Lehet, hogy nekem ez volt a fontosabb. Nem a hírnév, hanem az a visszajelzés, hogy ez egy nagyszabású dolog volt.

Gy. D./WMN:  Az anyagi része egyáltalán nem érdekelt?

V. Zs.: Nem, de nyilván nagyon jól jött az a pénz, amit végül az eladásból kaptam. (Az iwiwet 2006 áprilisában vásárolta meg a Magyar Telekom egymilliárd forintért – a szerk.)

Gy. D./WMN: Jóval többet is kaphattál volna.

V. Zs.: Jó, dupla ennyit szívesen elköltöttem volna, de annál többet nem.

Gy. D./WMN: Mert rájöttél, hogy nem jó, ha túl sok pénze van az embernek?

V. Zs.: Bár sosem volt túl sok pénzünk, de egy középosztálybeli, polgári családban nőttem fel: tudod, időnként Jugoszláviába jártunk nyaralni, Csehszlovákiába síelni, volt egy Trabantunk, később már egy Lada 1500-as is (jó, ez már gyanús, talán túlzás). Mindenesetre nem a nélkülözés határozta meg az életünket, és a wiw alapításakor is sokat jelentett, hogy van egy családi háttér, ami lehetőséget biztosít arra, hogy, mondjuk, egy wiw létrehozásán dolgozzak. Azt hiszem, azt gyorsan felismertem, hogy ez a lehetőség felelősség is egyben. 

Gy. D./WMN: És azt felismerted, hogy maga az oldal mekkora felelősséggel jár, és mekkora hatalmat ad neked?

V. Zs.: Azt, hogy felelősséggel jár, éreztük, de hogy pontosan milyennel, azt nem tudtuk. A hatalom kérdése nagyon halványan felderengett, mert már akkor is születtek cikkek arról, hogy egy jól működő közösségi oldal politikai célokra is felhasználható, de ezt a hatalmat akkor még egyáltalán nem érzékeltük, és nem befolyásolta a döntéseinket.

Gy. D./WMN: Hát igen, most látjuk csak igazán abból, ami Zuckerberggel történik.

V. Zs.: Persze, és amennyire látom, ezt Zuckerberg is igyekszik jól kezelni.

Gy. D./WMN: De ő is csak egy „garázsból” indult valamikori geek.

V. Zs.: Én úgy éreztem, hogy a cégtársaim sokkal jobban tudják, hogyan kell viselkedni egy üzleti szituációban. Én egy 25 éves srác voltam, aki épp hogy megtanulta, hogyan kellene fejlesztenie az ötletét úgy, hogy az sikeressé váljon, és akkor bele kellett volna helyeznem magam egy olyan tárgyalásba, ahol jön egy öltönyös csávó valami idealista vízióval, miközben én teszem bele a melót…

Csak egy dolgot sajnálok: hogy az a felismerés nem született meg akkor, hogy ezt MINDANNYIAN most tanuljuk.

Hiszen a szüleink nem a kapitalizmusban nőttek fel, nem volt kitől ellesnünk, hogyan működik egy cég. De tök oké, ami történt. Az iwiw egy pozitív sztori, leszámítva a céges vitákat. De annak már az az oka, hogy nem volt cégkultúránk, vitakultúránk, nem tudtuk, hogyan oldjuk meg, ha a tulajdonosoknak szögesen ellentétes a véleménye bizonyos kérdésekben. Végül a cég eladása is egy pozitív sztori lett.

Gy. D./WMN: Láttad a Social Network – A közösségi háló című filmet a Facebook indulásáról?

V. Zs.: Igen, és sok hasonlóságot fedeztem fel benne. Bizonyos szempontból ugyanaz zajlott le nálunk.

Gy. D./WMN: Szóval szerinted ezek törvényszerű folyamatok?

V. Zs.: Valószínűleg igen, ezért vagyok megbékélve vele. És szerintem a többiekben sincs tüske.

Gy. D./WMN: Nagy különbség viszont, hogy a Facebook esetében Zuckerberg kitartott, még egy csúnya bírósági per árán is.

V. Zs.: Igen, ő sokkal keményebb volt, mint én. Ebben puhány voltam, de nem baj, mert nagyon sok pénzzel nem szeretnék tökölődni. Jó, talán következőre öt helyett tíz százalékot mondok, ezt megtanultam. De ez nem rontja el nekem a képet.

Gy. D./WMN: Mit gondolsz magadban, amikor látod Zuckerberget az amerikai kongresszus előtt?

V. Zs.: Hogy ez a dolog túl nagyra nőtt. Nem is tudom elképzelni, mennyi problémával szembesülnek. Gondolom, bármilyen helyzet felmerül, behoz egy bizottság 500 érvet az egyik oldalon, 2500-at a másikon, és ezret a harmadikon. Nem tudom, hogy mehet ez…

Szerintem nem szabad túl nagyra nőni. Nem egészséges szituáció, ha egy szolgáltatáson ilyen irgalmatlan mennyiségű információ megy keresztül, miközben ezer más technikai lehetőség lenne.

Szerintem az e-mailnél nincs jobb megoldás két ember közötti kommunikációra. Ki a faszomnak hiányzik, hogy percenként pittyegjen a telefonja, és egyből kelljen válaszolni? Az instant messagingnek mi értelme van? Azon kívül, hogy „bocs, tíz percet kések”… Nem tudom elképzelni, hogy ez hosszú távon működjön. Szerintem meg kell tanulnunk kezelni, és amikor helyzet van, a társadalom ki is fogja építeni a védekező mechanizmusait.

Gy. D./WMN: Hát, az utóbbi idők választásai nem biztos, hogy ezt igazolják.

V. Zs.: Pedig a Cambridge Analytica körüli botrány szerintem épp annak a jele, hogy elindul egy önszabályozó folyamat. Ha ennyi adat kerül egy kézbe, abból nem sülhet ki semmi jó. De tény, hogy amikor 22 évesekkel beszélgettem, és megkérdeztem tőlük, nem zavarja-e őket, hogyha az egyikük feltesz egy közös fotót a Facebookra valamelyik buliról, akkor egy alkalmazás kielemzi azt, felismeri az arcukat, és legközelebb megmondja, hol tudnának szűk farmert varratni maguknak; ők pedig azt mondták, ha jó szolgáltatást kapnak cserébe, akkor semmi gond, mert megspórolt nekik húsz percet. Ami nekem azt sugallja, hogy újra kellene gondolni, hogyan kommunikálunk és mit. Hogyan és mivel szólítjuk meg az embereket.

Gy. D./WMN: Neked mi az életcélod, amióta kiszálltál az iwiwből? Hogyan lehet egy ilyen sztori után új célokat találni?

V. Zs.: Annak idején, a wiwnél még az volt az elvünk, hogy politikáról nem beszélünk, az oldalon ne jelenjen meg semmiféle politika. Ez akkor arra volt válasz, ahogy a Fidesz elkezdte megosztani az országot például a kokárdával, meg minden egyébbel, és családok szakadtak szét ettől. Felmerült bennünk, ha a fórumokban mégis megjelenik a politika, akkor moderáljuk-e a beszélgetést. Eltelt tizenhat év, és ma azt látom, hogy igenis politizálni kell. Mert ott tartunk, hogy a Fidesz a politizálásból „kinek nagyobb a fasza”-kérdést csinált.

Nem kéne inkább egy olyan országban élnünk, ahol nincs ilyen nyomasztó hangulat?

Gy. D./WMN: Ez mit jelent a te szempontodból? Politikai aktivista lettél?

V. Zs.: Bizonyos szempontból igen, de továbbra sem szeretnék sem hivatásos politikus, sem hivatásos „civil” lenni. Szerettem volna hatással lenni a társadalmi folyamatokra, de rá kellett jönnöm, hogy túl türelmetlen voltam a feltételezett „újításaimmal”. Ezért beszálltam a „Nyomtass te is!” mozgalomba, aminek az a lényege, hogy elvigyük a hírt olyan helyekre, ahová különben csak a propaganda jut el. Ezen a site-on gyakorlatilag szórólapokat lehet gyártani, amiket aztán szét lehet osztani mindenkinek a szűk környezetében. Jó élmény volt, hogy segíthettem egy ügy és egy csapat munkáját, de az egész szervezése nem az én feladatom volt.

Gy. D./WMN: Ha jól látom, egyetlen közös vonása van a munkáidnak: embereket akarsz megmozgatni az interneten keresztül.

V. Zs.: Mindenképp, igen. Fejlődéspárti vagyok, úgy gondolom, egy társadalomnak nagyon fontos fejlődnie. Nem szabad leragadni egy ponton, és mára a technika is lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bármi megvalósítható legyen. Lehetséges, hogy nincs igazam, és a végén maradunk annál, hogy egy asztalnál ülve, egy méterre egymástól tudjuk csak megbeszélni a dolgainkat, és ezt semmi nem tudja kiváltani. De akkor derüljön ki! Ezért fontos a Facebook és az összes kommunikációs csatorna. 

Szöveg: Gyárfás Dorka
Fotók: Kerepeczki Anna/WMN