–

„Ha az első kuka ég, abban a pillanatban én is kint vagyok. De addig, csak így tüntikézni? Minek?” – mondta el minden egyes alkalommal egy kedves barátom, amikor valakik valamiért demonstráltak. Nála cinikusabb és fásultabb embert aligha ismerek, pedig egyidősek vagyunk, ő is 27. Pesszimizmusa a legszembetűnőbb személyiségjegye. Minek bármit csinálni, soha semmi sem lesz jobb? A közéletről sarkos véleménye van, oldalaktól és pártoktól függetlenül: a politikus akkor is hazudik, amikor kérdez; a politika mocskos, kár is belefolyni, csak arra jó, hogy az ember felhúzza magát valamin, de érdemi változást a rendelkezésre álló, legális eszközökkel nem lehet elérni. Ha a szavazás tényleg változtatna bármin is, már rég betiltották volna – ezt is gyakran hangoztatja.

Megélésével nincs egyedül. 2024 márciusában épp erről írt Vida Kamilla költő, a Partizán műsorvezetője is, aki beletörődésiparként hivatkozik a kialakult helyzetre. Érvelése szerint ez nem passzív állapot, hanem társadalmilag termelt jelenség, amely fenntartja és újratermeli az apátiát. A rendszer stabilitását épp az biztosítja, hogy az emberek elhiszik: nincs valódi mozgásterük, a mindennapi túlélés kényszere elnyomja a kollektív cselekvés lehetőségét. Ebben a cinizmus és az irónia sokszor védekezési mechanizmus, amely konzerválja is a jelenséget, a remény hiánya így önbeteljesítő jóslattá válik.

Kiváltképp a fiatalok igyekeztek magukat távoltartani attól az egész cirkusztól, amit politikának hívnak. A Political Capital 2025-ös összefoglalója szerint a 18–35 éves korosztályt hosszú ideig egyszerűen nem érdekelte a közélet, a politikai érdeklődés 2021 körül érte el mélypontját. A magyar fiatalok több mint 70 százaléka apolitikusnak vallotta magát.

Valami egyszerre mozdult