„Nem az volt a kérdés, miért menjünk. Az volt a kérdés, mégis miért maradnánk” – néz rám Anita, amikor először teszem fel neki a kérdést, hogyan tovább. Régi barátok vagyunk, de az utóbbi időben nehezen hoztunk össze találkozókat, mert minden idejüket kiteszi az új otthonuk, egy zalai kis faház felújítása. Párjával, Renivel eldöntötték: szakítanak a nagyvárosi mindennapokkal, és négy kutyájukkal, három macskájukkal és biciklijeikkel vidékre költöznek, hogy önfenntartó módon folytassák az életüket. Ezzel nincsenek egyedül. A 20 és 40 közötti korosztályból egyre többen döntenek a vidéki élet mellett: az új életforma már-már mozgalomnak tekinthető.

Az idősebb szülők jobban féltik a gyereküket? Esetleg bátrabban tesznek az elvárásokra? Mi igaz a közhelyekből, és mi az, ami hülyeség? Negyven feletti anyák mesélnek, és szakértőt is megkérdeztünk.

Nap mint nap rengetegen hasonulnak meg, kényszerülnek fájdalmas kompromisszumokra idehaza. Hogyan tudjuk közösen begyógyítani a lelkiismeret szövetében keletkező szakadásokat? D. Tóth Kriszta kérdezte Al Ghaoui Hesnát új, Miért pont én című könyvének bemutatóján, az eseményről pedig Milanovich Domi hozott nektek fontos gondolatokat.

A malmői Undorító Ételek Múzeuma azt kérdezi: tényleg objektív, hogy mi „gusztusos” és mi az „emberhez méltatlan” étel, vagy csupán a saját kultúránk határait védjük?

Mivel ő maga is megjárta a depresszió bugyrait, tudja, hogy nem lustaságból lesz valakinek ennyire koszos a lakása. Hogy van az a szint, amikor minden reménytelenné válik – a takarítás is. Ha viszont újra emberhez méltó környezetbe kerül valaki, talán elindul kifelé a gödörből. Bemutatjuk hősünket, az Amerikában élő extrém takarítót, Fodor Barbarát.

Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes újra leültek beszélgetni, ezúttal a mesékről, a szinte mindig csak szép főhősökről, a csúnyaságról és az attól való félelemről, önismeretről és annak hiányáról.

El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol nincsenek közösségek? Ahol mindenki csak magában lődörög a gondolataival, a gondjaival, az örömével és bánatával? Talán el lehet, de valljuk be, ez nem hangzik túl jól. A közösségek fontosak: megtartanak minket, kimondják helyettünk is, amit nem merünk, vagy a megfogalmazásához épp nincs eszközünk. Ilyen közösség a WMN is, ami egy új mérföldkőhöz érkezett.

Domi jóformán húsz éve, érettségi óta nem találkozott az osztálytársaival, így eléggé szorongott a viszontlátástól. De aztán rájött, hogy a különbségeinkkel együtt is szinte mind ugyanazt keressük.