Olyan átkozottul nehéz ott, abban a pillanatban meghozni a megfelelő döntést, ha valaki segítséget kér tőlünk. Így járt szerzőnk is, akivel néhány napja ez a szívszorító történet esett meg:

„Oszt, lyányom, hát idehordod rám azt a sok szép virágot? Hát mi marad akkor a kiskertbe’?”

Mit kezdesz azzal a heti nettó pár órával, ami a határozat szerint neked jut a gyerekeidből válás után? Mit kezdesz azzal, ha a munkáltatód, kollégád húzza a száját, hogy „férfi létedre” felállsz, mert menned kell a gyerekekért? Mit kezdesz azzal, hogy nem jár a pótszabadság, de a szünidő fele a tiéd? És mit kezdesz azzal, hogy nem vesznek komolyan a pedagógusok? Egy elvált apa gondolatai:

„Reménykedtem, hogy nem lehetek én az egyedüli felnőtt a világon, aki nem tud biciklizni…”

Új hobbinak hódol szerzőnk, H. Fekete Bernadett, aki a Magyar Légtornász Egyesület vezetőjével, Vincze Tündével mutatja be nektek ezt a szó szerint felemelő sportágat.

„Igen, én, D. Tóth Kriszta író, újságíró, riporter, három mesekönyv és két felnőtteknek szóló regény szerzője, volt hírolvasó és szerkesztő, a WMN magazin alapítója: diszgráfiás vagyok.”

„Amikor meggyőzöd magad arról, hogy mindenkinek jobb lenne nélküled, pont a leghétköznapibb dolgok lesznek azok, amik végül itt tartanak. Mint például a macskáid, akiknek senki nem fogja kicserélni a vizét, ha te nem csinálod meg. (…) Fel kell öltöznöd, hogy kitakaríts utánuk, és szeretned kell magadat, mert ha ők képesek rá, akkor te is az vagy.” ugyanabban a cipőben jártunk, ők meg én. Mi voltunk a második választás, az akivel nem kell számolni, aki megoldja magának. Akiket elfelejtettek megetetni.

Csend, ami feltölt. Csend, ami kegyetlen. Csend, ami mindennek a végét jelenti. De vajon elég komolyan vesszük a csendet, vagy ennél sokkal nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk neki?