Vannak fotók, amiket egy horrorfilm plakátján is erős túlzásnak éreznénk. Húsvét idején a legdurvább halloweeni rémálmokat is felülmúló fényképek kezdenek terjedni a közösségi oldalakon, amiken kicsi gyerekek vérfagyasztó, ember nagyságú nyulak társaságában szereznek – szemmel láthatóan – életre szóló traumákat.

Az idő és a kor, amely mindenkit a saját buborékjába zár, nem kedvez a barátságok fennmaradásának vagy az új kapcsolatok kialakulásának. Könnyen lehet, hogy egy nap rájövünk, egyedül maradtunk, vagy legalábbis alig-alig mozdulunk ki otthonról. Mihez kezdjünk ezzel az érzéssel?

Elmesélem, hogy kezdődött a WMN és az én közös utam, ami most újabb mérföldkőhöz érkezett. Búcsúzom, de csak egy időre, és még így sem teljesen. És semmiképpen sem örökre.

Fodor Barbara mentális betegséggel élőknek, elsősorban depressziósoknak segít rendbe tenni az otthonukat. Azt mondja, pontosan tudja, milyen az, amikor valakinek annyi ereje sincsen, hogy kitakarítson. Ő maga is megélte ezt a poklot korábban.

Több órát késik a repülő, sírnak a gyerekek, az utasok meg csúnyán néznek rájuk – kisgyerekekkel felfedezni a világot nem könnyű, de egyáltalán nem lehetetlen!

„A folyamatos reflexió önmagamra és a másikra, a kölcsönös kíváncsiság, az odafordulás, ez elvben alap volna egy fejlődő gyerek számára, ám az olyan nevelési háttérből érkező fiataloknak, akik nem a saját családjukban nőttek fel, talán ez az egyik leginkább zsigeri hiányuk.”

Kivel értesz inkább egyet? És miért ne kapnál a másikuktól is értékes szempontokat? Lengyel társadalomtudósok járnak körül számunkra is releváns kérdéseket.

Noha Magyarországon bizonyos értelemben nincsenek nagy távolságok, a közúti, pláne a tömegközlekedés anomáliái miatt előfordulhat, hogy a válás utáni, akár csak két-háromszáz kilométernyi távolságra való költözés is tartós változást hoz a szülő-gyerek kapcsolatban.