Ülünk az ágyon, hárman. Három nő, két generáció, túl sokmindenen. Háromféle élet, amely szorosan összekapcsolódik, hiszen testvérek, lányok és anyák leszünk/vagyunk. Mindhárman máshogyan.

A másik két nő a húgom és az anyám. Kisanya ölébe hajtom a fejem, engedem, hogy simogasson. Illetve ez hülyeség, inkább kérlelem: „Kisanya, simi!” Így hangzik a kérés. Ezzel megnyugtat. A húgom mesél, vidám, lehet, hogy boldog is. Nem tudom pontosan megállapítani, de úgy látom rajta. Arról beszél, hogy milyenek lesznek a gyerekei, hogy fogják ébresztgetni az apjukat, aki köztudottan imád sokáig aludni. Meg nem született gyermekekről beszélünk, akik belátható jövőben érkeznek majd hozzánk. Már várják őket, ráadásul ilyen szeretettel.

Könny szökik a szemembe, és ott az ágyon belém hasít egy keserű felismerés: elbasztam!

Bocs a kifejezésért, de nem lehet szebben mondani. Mondjuk, mondhatnám, hogy elszúrtam, vagy hibáztam, de ide nem ezek a megfelelő szavak. Hát ilyen sok évnek kellett eltelnie, hogy megérkezzen az érzés, hogy de jó lenne nekem is, hogyha én is lehetnék, – na mi lehetnék? – édesanya. Hány éven keresztül mondogattam, nekem nem kell gyerek, a gyerek csak nyűg, probléma, elveszi a szabadságot, nem enged kiteljesedni, én író vagyok amúgy is, nem anya. Másra vagyok predesztinálva, most már úgy néz ki, tényleg. Elintéztem magamnak.

Miben hittem, mit is hittem végig? Hogy a gyerek bilincs? Tényleg?

Soha nem fogom senkiben magamat látni. Én akartam, hogy így legyen. Régen azt gondoltam, rossz vagyok. Belőlem nem kell még egy hasonló, mert én nem vagyok jó, és jaj, ha született volna egy ikertestvérem, nehezen tudnám elviselni. Az anyaság kérdését erélyesen ellöktem magamtól, határozottan kijelentettem, hogy nem akarok szülni, nem vagyok alkalmas erre, nekem nem kell egy kolonc a nyakamra. Aztán rákos lettem, kivették a méhemet... és tessék. Nem tudtam ezen a műtét után sem kiborulni. Kérdezgették, hogy mekkora volt a trauma, én meg álltam és néztem bambán, nem akartam nekik hazudni.

Most ne gondolja senki, hogy ezután a könnyes felismerés után kézzel lábbal keresek egy béranyát, aki fáradalmas és bonyolult procedúrák után kihordja és megszüli a gyermekem. Nem most akarok utódot, csak annak a felismerése jött el, hogy a lehetőségét is elmartam magamtól. Technikailag lehet saját gyermekem, ha béranya hordja ki, amely, ugye Magyarországon törvénybe ütköző dolog. Lehet máshogyan is gyermekem, például, ha örökbefogadom. Lehet olyan is – erre a doktorom hívta fel a figyelmet –, hogy beültet egy új méhet. De nincs az az Isten, hogy vállalnék még egy műtétet. Legalábbis most ezt mondom. De hát annyi mindent mondtam én már.

Vigyázni kell a szavakkal, mert komoly súlyuk van és könnyen valósággá válnak.

Ülünk az ágyon, hárman, három nő, két generáció, túlságosan is sok mindenen túl. Ülök az ágyon, magam elé meredek és egy másik életre gondolok, egy olyanra, ami nekem is lehet még, ha tényleg úgy akarom...

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/szefei