Rám tört a nosztalgia. A héten világbajnokságot rendeznek a parasportolóknak, ráadásul abban az országban, ahol most élek, idén ugyanis Glasgow ad otthont a paraúszók legnagyobb találkozójának. Az Egyesült Királyság az egész paralimpiai mozgalom bölcsője, 1967-ben itt kezdték el a második világháborús sérültek számára megszervezni az első sportversenyt, amelyből mára a világ második legnagyobb sporteseménye nőtte ki magát. Így talán érthető, miért tudom követni percről percre az eseményeket. A BBC egyik rádiócsatornáján élő kapcsolás van a medencepartról, az egyik tévéadó minden nap összefoglalja a döntőket, az esemény oldalán minden este több száz képből álló albumot osztanak meg, ráadásul a Twitteren is azonnal jönnek a hírek a győztesekről és a világcsúcsokról. Minden adott, hogy picit újraéljem az egyetlen világbajnokságot, amelyen én is részt vettem. Igaz, akkor korántsem volt ekkora híráradat.

Az én világbajnokságom 2002-ben történt, az argentin üdülővárosban, Mar del Plata-ban. December elején rendezték a versenyt, akkor élte Argentína saját történelmének legnagyobb gazdasági válságát. Jól emlékszem még a bankok körül összeverődött tömegre, az automaták előtt kígyózó sorokra. Felrémlenek a lyukas aljú buszok, amelyekkel szállítottak minket az uszodába, az algaszínű víz a medencében, és a rajtkő mögötti emelvény, ahogyan beszakadt az egyik fél lábon ugráló versenyző alatt. A feltételek finoman szólva sem voltak ideálisak, mégis egy rendkívül jó hangulatú, élettel, pezsgéssel, lelkesedéssel teli versenyt hoztak tető alá a szervezők. Az akkori körülményeket tekintve - valószínűleg – erőn felül.

Ezen a világbajnokságon úsztam életem első (két) világcsúcsát, és itt szorítottam be a 200 vegyes időeredményét három perc alá a kategóriámban. A technikai és infrastrukturális hiányosságok ellenére életem egyik legszebb élménye volt. Akkor láttam először utcán tangózó embereket, akkor ettem először OREO kekszet, amit az aranyérmem mellé kaptam, és akkor tanult meg az anyukám MSN-ezni, hogy napi néhány percet beszélhessen velem, miután végre sorra kerülhettem a szállodánk egyetlen internettel rendelkező számítógépénél.

A legviccesebb történet mégsem ez volt. Az edzőm, dr. Petrov Anatolij nem utazott a csapattal. Igen, ez 2002-ben megtörténhetett. Úgy lettem a világbajnokság női versenyzője, hogy az edzőmet nem válogatták be az utazókeretbe. Nem kedvelték, mert szigorú volt, és olyanfajta profizmust képviselt, amely akkoriban még nagyon ritkának számított. Sokak számára ijesztőnek tűnt a parasportban. Ez elég indokot szolgáltatott arra, hogy ne utazzon velem. Tolja papa tehát Pécsen várta a híreket és hetente egyszer telefonon adta az instrukciókat. Előre leírta az edzéseket, a 17 éves lelkiismeretemnek egyedül kellett megbirkóznia ezzel. Ahogy azzal is, hogy rendesen egyek, pihenjek, készüljek testben-lélekben a versenyszámaimra.

Természetesen ez az én érdekem is volt, de azért még távol álltam attól, hogy felnőttként viselkedjek egy ilyen helyzetben és minden előírást szó szerint betartsak. Így bizony becsúszott egy-egy félig leúszott penzum vagy egy hamburger a mekiben. Az egyik ilyen gyorséttermi látogatásom után csörgött a hotel telefonja. Tolja bácsi volt az, és megkérdezte, hol ebédeltem aznap. Nem értettem a kérdést, próbáltam elmismásolni a választ, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Lelepleződtem, méghozzá nem is akárhogyan. Sikerült ugyanis épp akkor besétálnom az étterembe, amikor az edzőm a számítógép előtt ülve Mar del Plata webkameráit böngészte... és hogy, hogy nem, az egyiken éppen lelkiismeretes tanítványát pillantotta meg, amint megrendeli a dupla sajtos McRoyal szendvicsét. Egy héttel a 200 vegyes döntője előtt. Tolja bácsi megtalálta a tűt a szénakazalban. Ezután nem nagyon volt más választásom, mint nyerni. Az aranyérmem után faxon gratulált. Sem ő, sem az anyukám nem láthatta életem első világcsúcsát.

Emiatt irigylem picit a mostani versenyzőket. Itt, az Egyesült Királyságban sztároknak kijáró figyelmet kapnak. A döntőkre belépőjegyet kell vásárolni, ép olimpikonokkal reklámozzák a versenyt, a hazai versenyzők óriásplakátokon tűnnek fel. Glasgow belvárosában pedig felfestettek az aszfaltra egy térhatású medencét, amellyel jópofa szelfit lehet készíteni, ezzel népszerűsítve a világbajnokságot. Őszintén büszkék arra, hogy elnyerték a rendezés jogát, azt érzem, hogy mindenki szívvel-lélekkel áll a parasport mellett, nem kell elmagyarázni, mi a sportértéke annak, ha valaki négy végtaghiánnyal négy perc alatt úszik le 200 métert.

Jó érzés figyelni a közvetítéseket, drukkolni a magyaroknak. Jó érzés, hogy ilyen csodálatos körülmények között versenyezhetnek az úszók. Jó érzés parasportot látni a hírekben. És az is felemelő, hogy ép olimpiai bajnokok is kiállnak a parasport mellett. Jó látni, hogy mennyit fejlődik, fejlődött nemzetközi szinten az úszás. Jó  most itt lenni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Monsieur Sport CH