DTK: Augusztusban lesz 12 éve hogy megismerkedtetek, és júniusban volt 11 éve annak, hogy összeházasodtatok. A nagyobbik fiatok, Cristiano tízéves múlt. Jól emlékszem, hogy annak idején milyen viharos gyorsasággal lett belőletek egy család. A környezetetek mennyire bízott abban, hogy ez a kapcsolat ilyen hosszú lesz? Nem kaptatok annak idején megjegyzéseket?

Salvo Sgroi: Hú, dehogynem.

Novodomszky Éva: Én kevésbé. Anyukám mindig tudta, hogy nem hosszú-hosszú jegyesség után fogok férjhez menni. Már huszonévesen is viharosak voltak a kapcsolataim. Szóval őket nem lepte meg. Annál inkább Salvo családját és barátait.

SS: Én egy olyan kisvárosban születtem, amely a turizmusból él. Télen 15 ezer ember lakja, de augusztusban több százezren vagyunk. El tudod ezt képzelni? Heti váltásban rengeteg turista, érkezik... nők is. Szóval tizenévesen és húszas éveim elején sokszor versenyeztünk a barátaimmal azon, hogy ki szerez több lányt szeptemberig. Sokáig ilyen volt az életem. És nem ám csak úgy felszínesen. A latin fiúk majdnem minden héten találkoznak az igazi szerelemmel.

DTK: Ja, hogy akkor te mindegyik lányba bele is szerettél?

SS: Persze. És amikor jön az ötezredik szerelem, amiről meg vagy győződve, hogy örökké tart, szerinted mit mondanak a barátok? Ugyan már, fejezd be, nem hiszünk neked! Ráadásul éppen akkor, amikor Éva jött, egy hosszú kapcsolaton voltam túl, úgy éreztem, hogy nem kell senki, bezártam a szívemet.

NÉ: Halló, ez az én dumám, ezt én szoktam így mesélni! Hiszen én is épp egy hosszú kapcsolaton voltam túl...

DTK: Na, de azóta eltelt tizenkét év, akkor most már bebizonyítottátok, hogy mindenki rosszul gondolta, nem?

SS: Az apukám annak idején szó szerint azt mondta, három hónapot adok ennek, és hazajössz. Volt is bennem az elején egy kis szicíliai férfibüszkeség, hogy nem megyek vissza, akármi is történik! Én mindig azt mondtam egyébként, hogy ha itt nem jó, akkor majd visszamegyünk együtt.

Fotó: Goti photography

DTK: Emlékszem az első időszakra, az azért kőkemény volt.

SS: Az első két év nagyon nehéz volt itt. Életem legnehezebb időszaka. Ráadásul Éva sem volt elég határozott, hogy eldönthessem, mit akarok.

NÉ: Úgy érted, hogy nem segítettem?

SS: Amikor az ember szerelmes, nehezen mond ki nehéz mondatokat a másiknak.

DTK: És nem is dönthet helyetted a te életedről.

SS: Nagyon mélyre kerültem. Volt, hogy otthon voltunk ketten Cristianóval, aki a kanapén feküdt mögöttem, én meg Playstation-nel játszottam.

NÉ: Én közben éjszakai beosztásban dolgoztam a Híradóban.

SS: Csak bámultam a képernyőt és játszottam, mint egy zombi. Teljesen magam alatt voltam. A gyerek közben szólongatott, hogy papa, papa, én pedig csak mondtam neki, hogy mindjárt, mindjárt. Aztán nyílt az ajtó, hazaért Éva, és azt látta, hogy én bambulok, szinte a nyálam is folyik, mellettem a földön a gyerek alszik, a feje alatt egy kispárnával. Ahogy akkor Éva rám nézett, nagyon elszégyelltem magam.

NÉ: Én máshogy emlékszem erre az estére...

SS: Mindenesetre az a lényeg, volt egy hasonló pillanat, amikor eldöntöttem, hogy összeszedem magam, nem nyavalygok, és adok magamnak pontosan egy évet itt. Mert én itt akarok boldog lenni.

NÉ: Az viszonylag hamar kiderült Salvóról, hogy fölösleges választás elé állítani. Nem hatja meg a női hisztéria, furmány, praktika, szép szó...

DTK: Próbáltad ezeket?

NÉ: Mindent bevetettem. Mi ketten nagyon nagy utat jártunk be együtt. Salvo kemény tanítómesterem, mert nála soha semmi nem úgy ment, mint korábban. Nála semmit nem lehet elérni azzal, ami másoknál simán hat. Szeret vitatkozni, veszekedni, ő a déli temperamentumából adódóan egy hangos ember, hangosan nevet és sír, hangosan él. Az elején nagyon furcsa és szokatlan volt neki, hogy higgadtan érveltem egy vitában. Olyankor addig húzott, amíg én is kiabálni kezdtem. Mert neki csak akkor volt jó egy vita, ha az olyan, mint otthon, Szicíliában. Én pedig szép lassan elfogadtam ezt, hagytam, hogy kióbégassa magát, én is kióbégattam magam és így hamarabb véget ért az egész. De annak idején, amikor hónapokig ült a Playstation előtt, és depresszió-közeli állapotba süllyedt – mert nem volt munkája, nem ő volt a családfenntartó, nem annak érezte magát, akinek szerette volna – képtelen volt beszélni az érzéseiről. Hiába próbálkoztam akármivel. Aztán végül kiderült, hogy amiről azt hiszem, nem ér el hozzá, rég ott van már, csak nem azonnal, hanem hetekkel később reagál rá. Előbb megemészti.

SS: Évának tökéletesen igaza van, de akad néhány kiegészítésem.

DTK: Rendben, pontosítsunk.

SS: Ismered a „magyar flegmát?”

DTK: Az mi, egy embertípus?

SS: Igen. Éva. Ő a magyar bajnok. Ha valaki kiabál vagy bunkóskodik velem, akkor nekem az a reakcióm, hogy én még bunkóbb vagyok, még jobban kiabálok. Mert nálunk ez így megy otthon. Ő viszont... flegma.

DTK: Nem lehet, hogy higgadt, nem pedig flegma?

SS: Nem. Ő flegma.

Fotó: Goti photography

DTK: Ezek szerint te kihívásként éled meg, hogy kizökkentsd őt ebből? Addig zrikálod, amíg ő is kiabálni kezd.

SS: Nekem a vita hangos, káromkodós és kemény. Öt percig tart és kész. Volt olyan, hogy Éva közben megkérdezte tőlem: hallod, amit mondasz? Nem, én nem hallom olyankor magam. De ugyanígy vitatkozunk a szüleimmel, anyukámmal is. Nem vagyok rá büszke, de ez vagyok én.

DTK: De azt elfogadod, hogy bizonyos embereknek más a vitakultúrája, egyszerűen nem olyanok, mint te?

SS: Persze. Azért vagyunk még mindig együtt. Sok idő kellett, amíg megismertük egymást. Én legalább annyit tanultam tőle, mint ő tőlem. Most itt ül és mosolyog elnézően, miközben beszélek. 11 évvel ezelőtt halálosan kiborultam volna, és addig provokálom, amíg össze nem veszünk. Most az van, hogy én mondom a magamét, ő hallgatja, lehet, hogy reagál, lehet, hogy nem... de nem várom el tőle, hogy azonnal visszavágjon.

NÉ: Én nem tudom, mire gondol Salvo.

DTK: Bevallom, kezdem úgy érezni magam egy kicsit, mint egy párterapeuta...

NÉ: Salvo, miért ne reagálnék, amikor mondasz valamit?

SS: Neeeem, félreértesz! Én csak azt mondom, hogy változtam az elmúlt 11 évben. Nem? (Éva csóválja a fejét – a szerk.) Én úgy érzem, hogy sokat változtam.

NÉ: Én azt mondtam, hogy amikor hirtelen valami felbosszant, azt azonnal kikiabálod magadból.

SS: Én meg arról beszélek, hogy ez sokat javult, változott.

NÉ: Hát...

SS: Na jó, lehet, hogy nem mindig sikerül, de legalább már tudom, hogyan kellene csinálni.

DTK: Még 12 év, és már menni is fog a kivitelezése!

NÉ: Addigra egészen higgadt ember lesz.

Fotó: Goti photography

DTK: Szerintetek mi az, ami titeket együtt tart?

SS: Egy szó: a család.

DTK: Milyen értelemben?

SS: Abban az egy szóban minden benne van. Anya, gyerek... Szicíliai vagyok, nálunk a mamma szent, őt nem bántjuk. Szerelem, tisztesség...

NÉ: Mármint tisztelet? Rispetto?

SG: Sí. Igen, tisztelet. És még annál is több. Megbecsülés.

(Itt most egy pár perces olasz beszélgetés következik kettejük között arról, hogy mit jelent a szó, amit Salvo mond. Addig belekortyolok a kávémba, hogy erőt gyűjtsek a terápia folytatásához.)

NÉ: Szerintem az tart minket együtt, hogy nagyon jó hatással vagyunk egymásra, sokat fejlődünk egymás mellett. Pontosan amiatt, mert igen különbözően láttuk, látjuk és fogjuk is látni örökké a világot. Nem tudjuk megváltoztatni egymást. Ezt elfogadtuk.

SG: 12 év alatt nagyon sok minden történt velünk. Túl vagyunk mindenen. És mindent túléltünk, minden megerősített minket. Ha nincs a család... hányszor megfordult a fejemben, hogy na, tele van a t.köm, megyek! Nem akarok semmit, csak egy kis csöndet! És gondolom, ez Évánál is ugyanígy van. Van, amikor nagyon lemerülök. De tudod mit, amikor tipródom, és visszafordulok, Éva mindig ott van, mindig ott volt mellettem. Sosem hagyott magamra a bajban. Remélem, ez visszafelé is igaz.

NÉ: Szerencse, hogy soha nem egyszerre eresztünk le. Valamelyikünk mindig talál plusz energiát, hogy kihúzza a másikat a bajból.

DTK: Egy kapcsolat csak így mehet hosszú távon...

NÉ: Salvo a meglepetések embere. Szeret gesztusokat gyakorolni, kirándulást szervezni, vagy egy apró ajándékkal kedveskedni. A tévéostrom másnapján például (2006 őszén, amikor a feldühödött, gyújtogató, romboló tömeg betört a Szabadság téri tévészékházba, Éva vezette a Híradót élőben – a szerk.) sokk alatt voltam. A végigdolgozott éjszaka után ültem otthon a tévé előtt és nem tudtam fölállni. Újra és újra néztem a képsorokat, nem volt erőm megmozdulni. Salvo akkor szinte erőszakkal megfogott, felöltöztetett, beültetett a kocsiba és elvitt valahová, hogy felrázzon. Amikor az egyikünk érzi, hogy a másik elkezd lefelé csúszni, akkor nem engedi meg magának azt a luxust, hogy ő is menjen vele, hanem segít. A különbözőségünkből fakad, hogy másként közelítünk feladatokhoz, másként oldunk meg élethelyzeteket, amelyekből rendszeresen vita van, de mára tudunk teret adni egymásnak. És használni a különbözőségünket. Először pórbáljuk ki úgy, ahogy te akarod, aztán ha nem jön be, következik az én módszerem.

Fotó: Goti photography

DTK: Én 12 éve ismerlek titeket így együtt, azt hiszem, sosem láttalak még unatkozni, vagy akár egy helyben ülni titeket sokáig. Azt tudom, hogy rendszeresen jártok haza Cefalúba. Ott legalább képesek vagytok leállni?

SS: Ó, ott én igen. Semmit nem csinálok, csak pihenek. Pedig nem volt ez mindig így! Az elején, ha hazamentünk, mindig a barátaimmal akartam lenni esténként, amihez Évának sokszor nem volt kedve. Én megértem, mert én sem szívesen hallgatom, amikor ő beszélget a barátaival...

NÉ: Neeem, én nagyon szívesen hallgatom, amit te beszélgetsz a te barátaiddal!

SS: Egy liter pálinka után.

DTK: Jó, hát egy liter pálinka után az ember gyakorlatilag bárkit szívesen hallgat.

NÉ: Amikor ott vannak a barátok feleségei is, akkor szívesebben megyek. Most már legalább vannak feleségek! Mert azt tudni kell, hogy a fiútársaságból Salvo volt az első, aki megnősült. És ezt ők eléggé nehezen viselték.

SS: Mindent megtettek, hogy ne történjen meg.

NÉ: Én gyakorlatilag ellenség voltam a szemükben.

DTK: Pedig az lenne a klasszikus történet, hogy a mamma szemében vagy ellenség, mert elraboltad a kicsi fia szívét.

SS és NÉ: Neeeem!

NÉ: A családdal sosem volt baj.

SS: Én a barátok között egy vezérürü voltam.

DTK: És egyszer csak elveszítetted a koronádat.

NÉ: Nem elég, hogy jött egy némber, hanem még ráadásul lett egy gyereke is, és elvitte Magyarországra. Aztán eltelt néhány év, és elkezdtek sorban megnősülgetni a fiúk. Egyszer egy lakodalomba voltunk hivatalosak közösen, ott együtt buliztunk a társasággal. Akkor kiderült, hogy mindannyian emberek vagyunk. Volt egy áttörés, és azóta jóban vagyunk mindannyian.

DTK: Nem csoda, hogy a bulizás, mint kommunikációs eszköz jól ment nálad, Évi. Mert ahogy te bulizol, kevesen buliznak úgy.

NÉ: Ott én vittem bele őket a buliba. Ha emlékszel, az esküvőnkön is a magyar barátok vitték a prímet, az olaszok pedig csak csodálkoztak. No, ezen a bizonyos rendezvényen egyedül kellett megoldanom, de megoldottam, hogy mindenki mezítláb táncoljon a medenceparton.

SS: Visszatérve a pihenésre, mára egészen lenyugodtam. Néha úgy töltünk el otthon két–három hetet, hogy le sem megyek a tengerpartra.

DTK: Normális vagy? Arra a gyönyörű tengerpartra nem mész le?

SS: Otthon kikapcsolok. Van egy nagy teraszunk, kertünk. Imádom a növényeinket, fúj a szél egy picit, ledőlök, alszom.

DTK: Szóval öregesen...

SS: Igen, és az utóbbi hat évben már a barátaim is megnyugodtak, ők sem mennek egyfolytában.

NÉ: Végre elkezdtek dolgozni, így harmincöt éves koruk könyékén...

SS: Lett családjuk, munkájuk, vállalkozásuk. Hiába is mennék le a strandra, ahol a kávézót vezeti a haverom, csak zavarnék. Ahogy én sem tudnám egész nap szórakoztatni, ha most idejönne. Mert dolgom van napközben.

DTK: Tudod, hogy hívják ezt? Felnőttetek.

SS: Pontosan. Ez már nem a dolce vita.

NÉ: Azon gondolkodom, hogy mennyire más volt az ő gyerekkoruk, mint a miénk. Mást kaptak az iskolában, otthon. Ennek következtében – és ez egy másik nagy különbség köztünk – ő mer nagyon nagyot álmodni. Amit én sosem mertem. Salvo azt hallja gyerekkora óta, hogy menni fog, meg tudod csinálni!

Fotó: Goti photography

DTK: Azért ez egy nagy ajándék... ragadt ebből rád valami?

NÉ: Valami ragadt... most már én is hiszek az ő álmaiban.

DTK: És a sajátodban?

NÉ: Én még mindig nem vagyok olyan bátor, mint ő.

SS: 12 évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy én, a kicsi paraszt Olaszországból, nulla forinttal a zsebemben, mára itt ülök a saját koktélbárom teraszán a budapesti belvárosban? Megcsináltuk.

DTK: Ehhez ketten kellettetek.

SS: Igen. És én ezt az elejétől fogva mondtam az Évának, hogy így lesz. Meg fogjuk csinálni. Ő partner volt benne. Pedig ő nem egy ugrálós típus.

NÉ: Én alábetonozom a tavirózsa minden levelét.

SS: Hidd el, hogy nagyon kevés nő vállalná be az életet mellettem úgy, ahogy Éva.

DTK: Na, azt elhiszem.

SS: Nagyon keveset vagyok otthon, Kriszta. Az utolsó két–három évben borzasztó sokat dolgoztam. Az a 15 nap, amikor nyaralni megyünk, az egyetlen olyan időszak, amikor együtt reggelizünk, együtt ebédelünk, együtt vacsorázunk, mindent együtt csinálunk. De én nem is tudnék otthon ülni minden nap. Én egy szabad ember vagyok, tennem kell a dolgomat, mert egyhelyben megőrülnék. Még valami, amit Évától megtanultam: az őszinteség. Mindenáron. Hogy jobb a legrosszabb igazság, mint a legjobb hazugság. Mert az igazságból lehet építkezni.

DTK: Éva, ehhez azért kell erő. Mert az igazság néha mindennél fájdalmasabb.

NÉ: Nem szeretem a kegyes hazugságokat, attól függetlenül, hogy a gyerekeimmel szemben néha én is kénytelen vagyok gyakorolni. Nekünk Salvóval van egy véd- és dacszövetségünk. Ahogy a legnagyobb sebeket mi tudjuk egymáson ejteni, a legkomolyabb gyógyírt is mi adjuk egymásnak. Azt kértem tőle, hogy ne kíméljen. Mondja ki nyíltan, ha valami baj van.

SS: Apám és anyám között épp az ellenkező rendszer megy. Azt láttam otthon, hogy apám soha semmit nem mondott el anyámnak... Az apukám olyan volt, mint egy öszvér. A hátára pakolt minden terhet, és vitte, vitte, vitte. Mi meg alig láttuk gyerekkorunkban. Sosem jött el a focimeccseimre, iskolai rendezvényekre. Aztán, amikor tizenéves koromban kérdőre vontam emiatt, azt mondta: döntsétek el, hogy mi kell jobban, a hitelkártya vagy az apukád?

DTK: És te mit választottál?

SS: A hitelkártyát. Mert a két opcióból csak az egyiket ismertem. Nem tudtam, hogy milyen lenne, ha ott lenne mellettem az apukám.

DTK: És tanultál ebből valamit? Te mennyit vagy ott a fiúkkal például?

SS: Többet szeretnék. Nagyon igyekszem, hogy ne járjunk úgy, ahogy én jártam apámmal. Amióta nagyobbak a fiúk, kicsit könnyebb. Cristianóval már lehet együtt sportolni, biciklizni, futni.

NÉ: Még nem jó az arány, való igaz, de azért igyekszünk. Mi hárman úgy szervezzük az életünket, hogy odamegyünk, ahol Salvónak dolga van. Például együtt vacsorázunk az étteremben. Holnap pedig ő megy Marcóhoz az óvodai ünnepségre. Az én családomat a nők vitték a hátukon. Volt honnan tanulnom.

D. Tóth Kriszta

Páratlan páros interjúsorozatunk előző részében Hozleiter Fanny Mosolykával és férjével, Tóth Sándorral beszélgettem. Ezt ITT tudod elolvasni.

Fotók: Goti Photography