-

Az egy pillanatra sem merült fel, hogy ne magyarul beszéljek Lénához, és a férjemnek is ez volt természetes. Így tud kapcsolatot tartani a rokonokkal, megismeri a kultúrát, az identitásának részét képző magyar örökséget. De a racionális okok mellett a valódi mozgatórugó sokkal inkább érzelmi jellegű volt: úgy érzem, az anyanyelvemen tudok igazán mély és szoros kapcsolatot kialakítani a lányommal, azon a nyelven tudom megmutatni neki, milyen árnyalatok léteznek a világban.

Így lesz anyából „mommy"

Kétéves koráig ment is minden, mint a karikacsapás. A férjem angolul, én magyarul beszéltem hozzá, az amerikai közegben, a gyerekcsoportokban, a boltban többnyire az angolt hallotta. Eleinte kénye-kedve szerint válogatott a magyar és az angol szavak között; következetesen azt használta, amelyiket könnyebb kiejteni, így az angol ball szót mondta, ha labdázni akart, és a babáit sokáig csak magyarul szólongatta. Idővel elhagyta ezt a szokást, és kétéves korára folyamatosan beszélt mindkét nyelven. Eddig akár úgy is érezhettem, kész diadalmenet két nyelvet természetes közegben megtanítani egy kis lurkónak. Ekkor Léna hetente kétszer bölcsibe kezdett járni, és ez a heti hatórányi plusz angol nyelvű közeg vízválasztónak tűnt. A babáival már angolul beszélt, és egy nap a kocsi hátsó üléséről ezt hallottam: Mommy, can you turn on the music? Miután a sokk ellenére sikerült az autót egyenesben tartani, világossá vált: nemcsak az ütött szíven, hogy angolul kérte, hogy bekapcsoljam a zenét, hanem az is, hogy „anyából” „mommy”-vá váltam.

Majdnem traumatikus volt számomra, hogy a saját gyerekem angolul szólít meg.

Az ösztönösen adott „Mit mondtál, csillagom? Nem értem.” válasz számára is hasonlóan meghatározó lehetett, mert azóta nem próbálkozott velem angolul kommunikálni (és titkon bízom benne, hogy jó pár évig nem jön még rá, hogy vele kettesben is tudnék angolul beszélni, ha akarnék). Ezt a taktikát a mai napig használom egy-egy itt-ott becsusszanó angol szó hallatán, és sikerülni látszik, mert ilyenkor előkeresi a magyar szót.

Érzékeny egyensúly Süsüvel megtámogatva

Ahogy láttam a végbement változásokat, úgy olvastam egyre többet a témáról, és világossá vált: egy gyerek kétnyelvűvé nevelése tudatos folyamat, amelyben meg kell találni az egyensúlyt a két nyelv között – és ezt a feladatot nyilván a kisebbségi nyelvet beszélő szülő veszi a vállára. Szakértők szerint ahhoz, hogy a nem domináns nyelv, esetünkben a magyar színvonala fenntartható legyen, az ébren töltött idő legalább harminc százalékát az adott nyelven folytatott tevékenységgel kell tölteni. A szakismeretek feltérképezése után nem kezdtem el méricskélni, de az arányokra odafigyelek. Arra, hogy hasonló impulzusok érjék magyarul, mint angolul, hasonló témákról beszéljünk, mint ami a másik nyelven felmerül. Sokat mesélek könyvből, fejből, a Frakk meséket tovább szőttük, diafilmeket nézünk, könyvtárba járunk, amikor otthon vagyunk, vannak magyar barátaink, a kocsiban mondókákat, meséket hallgatunk, és mindkettőnk szívéhez közel kerültek a Pogány Judit jellegzetes, kedves hangján elmondott tündérmesék. A szókincsbővítés miatt hagytam, hogy két és fél évesen elkezdjen tévét nézni. Tudom, hogy most van a legnagyobb ráhatásom arra, mit csinál, és tiniként talán majd nem igényli, hogy ennyi időt töltsünk mi együtt – és ezáltal ő magyar nyelvi közegben. Így csak bizakodom, hogy a délutáni mesék, a Weöres Sándor-versek, a Süsüvel való bábozások olyan magok, amelyek táptalajra lelnek Léna szívében és lelkében.

English-magyar mix

Jelenleg Boszniában élünk, de azt következetesen tartjuk, hogy a férjem csak angolul, én csak magyarul beszélek Lénához. Leginkább akkor „keveri” a nyelveket, ha az adott szót nem ismeri. Egyszer anyukám kérte meg, hogy kérdezze meg az apját, jóllakott-e, mire Léna azonnal fordította is a szókincséből hiányzó ige magyar párjával ellátva a mondatot, ami így hangzott: „Did you lak well?” Máskor nagy lendülettel mesélte, hogy „a balettórán valaki ráhangt a korlátra”, ahol az angol to hang igét látta el magyar igekötővel és múltidővel. A magyar szórend alapján flexibilisen a mondatban ide-oda pakolt angol szavakkal pedig az édesapja küzdött egy ideig.

Multikulti társaságban

Bár a férjem valamennyit beszél magyarul, és sokat ért, az „egy személy-egy nyelv” szabályt akkor is tartjuk, amikor hárman vagyunk együtt: mindig magyarul szólok Lénához, és ha szükséges, fordítunk a férjemnek. A férjem nem érzi úgy, hogy bármiből is kimaradna, én pedig hálás vagyok ezért az áldozatért részéről, mert így következetesen magyarul tudok beszélni Lénával. Kényes kérdés ugyanez társasági helyzetre vonatkoztatva, amelynek kapcsán két táborra oszlanak a vélemények: többségi nyelvi közegben a többségi nyelvre kell/illik váltani vagy sem? Azon a véleményen vagyok, hogy ez nagyban függ a szülő személyiségétől, illetve a környezettől. Attól, hogy az mennyire támogatja a kisebbségi nyelv használatát, és mennyire megszokott a többnyelvű nevelés. Vannak olyan kultúrák, ahol furcsán néznek a szülőre, ha idegen nyelven szól a gyerekhez. Én csak kivételes esetekben szólok Lénához angolul. Akik ellenkező véleményen vannak, azok szerint udvariatlanság, de én úgy gondolom, hogy a Kérsz egy zsebkendőt? vagy az Ülj le, légy szíves! típusú mondatokhoz hasonló rövid kéréseken kívül ilyenkor nem hangzanak el hosszabb beszélgetések. Ha mégis, akkor azt fordítom a többi szülő számára. Természetesen, ha Lénát és a többi gyereket érintő téma merül fel, vagy ha játszom a gyerekekkel, akkor angolra váltok. Szerencsére a környezetünkben több kétnyelvű gyerek is van, így Léna is megszokta, hogy körülötte van olyan, aki cseh, francia, bosnyák vagy spanyol nyelven szól az anyukájához/apukájához.

Az biztos, hogy ez a kérdés nagy szakítópróba, ahol a következetesség és a társadalmi nyomás feszül egymásnak, amelyben a kisebbségi nyelv presztízse könnyen sérülhet.

Nem beszédhiba, és nem akcentus!

A szűkebb és a tágabb környezet támogatását nem lehet elégszer hangsúlyozni, ahogy azt sem, hogy egy-egy elejtett mondat milyen károkat tud okozni. Szerencsére csak az én anyai szívem fájt, mert az akkor hároméves gyerek éppen elmerült valamiben, amikor egy a hallására roppant büszke könyvtáros néni megjegyezte: „Beszédhibás a gyerek?” Nem emlékszem, mit mondtam, és még ha itt jócskán az én elfogultságomról is van szó, egy-egy ilyen nem túl empatikus mondat igen bántó lehet. Akcentusa van? Nem hiszem. Másképp hangsúlyoz? Lehet. Tanítottam magyart külföldön, és egy magyarul jól beszélő, második generációs amerikai hölgy elmondta, hogy gyerekként Magyarországon kinevették az akcentusa miatt, és utána évekig nem szólalt meg magyarul. Sorok közötti üzenet akart lenni, de le is írom: látom, milyen erőfeszítést tesznek határon kívül élő magyarok a magyar nyelv, a magyar kultúra megőrzéséért. Egy másik nyelvet is beszélve a magyar nyelv talán más színt kap, de ettől még van, ami nem lesz más: a magyarság.

Kétségek közt

Kételyeim bőven vannak. Hogyan lehet fenntartani a jelenleg korának megfelelő, folyékony magyar nyelvtudását? Hogyan fogom megtanítani magyarul írni-olvasni? Sokan riogatnak is: „Elkezdi az iskolát, és már nem fog magyarul válaszolni.” Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. Remélem, hogy az együtt töltött tartalmas idő, a nagyszülőkkel, unokatestvérekkel való közeli kapcsolat, a magyarországi élmények elegendő alapot adnak ahhoz, hogy később neki legyen igénye nyelvtudásának és magyarságának megőrzésére.

Egy japán szakember szerint a szülő határozza meg a célt kétnyelvű gyereke számára. Beszéljen konyhanyelven? Írjon-olvasson is a szülei nyelvén? Ismerje a kultúrát? A szülő által meghatározott célt aztán a gyerek érdeklődésének, affinitásának, motiváltságának megfelelően eléri vagy sem. A szülő csak azt mutathatja meg, milyen érdekes a világot egy másik nézőpontból is látni.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett a cikk, nézz körül Éva szerzői oldalán, ahol a könyveiről is találsz információt! KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Edi Libedinsky