-

„Ha valakivel ki akarsz szúrni, add meg neki, amire vágyik.” – Egy mondat, ami jól mutatna egy e-cardon. Először talán röhögsz, hogy: ugyan, ide nekem az oroszlánt is! Mert nagylány vagyok, tudom, hogy mit akarok. Aztán mégsem.

Büszkén vállalod, hogy nem vagy kapcsolatfüggő. Sőt, jól vagy egyedül. Aztán jön valaki, aki csak annyit tesz, hogy figyel rád. Meg akar ismerni. Egyre többet kérdez, és hall meg a válaszaidból. Elszoktál ettől. Az ő jó reggelt! üzeneteivel kezdődik a nap, és a jóéjt!-jei nélkül nem fejeződik be. Először furcsállod, hogy miért hív fel ötször egy délelőtt, aztán magadban mosolyogsz az SMS-en (ki küld SMS-t a bankon kívül manapság?), ha nem ér el neten. Egyre többször és egyre felszabadultabban nevetsz vele. Valaki fontosnak tartja, hogy lesimogassa a tüskéidet. Vissza-visszameredeznek, de kezdenek puhulni.

Még mindig legyintesz túlzásokon, nem értesz mindennel egyet, rátenyerelsz a „lassítás" gombra, a másik pedig beültet maga mellé, és azon kapod magad, hogy már nem is zavar a tempó. Vársz, és belemész a tervezgetésekbe. Nem, nem a közös megöregedés képei villannak fel – sem az „őrizem a szemed"-típusú, sem pedig az ágytálazásé, de szívesen megkóstolod, hogy mit főz neked, mehetnétek erre-arra. „Csináljunk olyat, amit még mással nem!” Lassan elhiszed (hisz annyiszor hallod), hogy tényleg csak önmagadat kell adnod, az pont elég lesz a másiknak. Miért is hihetetlen ez, hisz órákat beszéltek, nem csak a felszínt kapargatva, ki teregetné ki a családját, a sérelmeit és a paráit csak úgy?! Azzal sem tárgyaltál napi négy órát, akivel együtt éltél. Amúgy sem árulsz zsákbamacskát, sosem állítod, hogy Giselle Bündchen eltitkolt kishúga vagy.

Mire a találkozásra kerül sor, a randi minden pozitív izgalmát pakolod nehezéknek az ágaskodó félelmeidre. Jó nehezéknek bizonyulnak, elnyomottan szűkölnek csak alóla. Aztán kiléptek a virtualitásból, és élőben is ugyanazt látod, hallod. Az évek alatt szerzett és kitartóan növő bizalmatlanságod az utolsó ruhadarabbal együtt landol a parkettán, néha kikandikál, néz benneteket a kanapén, a konyhaasztalon, az ágyban, a szőnyegen. Jól mutattok, mintha összeszokott páros lennétek, átugrottátok a kezdeti bénázós szakaszt. A bekiflizős helyezkedés is meghitt, pillanatok alatt alszol el, máskor ilyenkor még forgolódsz, amikor egyedül vagy.

A reggeli gyors kávé még megvan, aztán rohanás, majd nyomod a dudát a kereszteződésben, mert egyre feszültebb vagy, hogy miért nem szólal meg a telefonod. Maxra hangosítod, hogy halld a chat, a viber hangjait is. Aztán hiába nyelsz nagyokat, pontosan tudod, hogy nem eszméletlenül fekszik a balesetin, nem rabolták el a szervkereskedők, csak épp nem jelentkezik nálad.

Nem akarod kimondani, de már érzed: íme, egy szexre némuló férfi. Neked is jutott egy, nehogy kimaradj a jóból.

Nem érted, hogy ha eddig a kezéhez volt nőve a telefon, most mi lehet. Nyúl érte, és visszateszi? Így tervezte az elejétől fogva? Ennyire nem számít semmi az elmúlt hetekből? Komolyan, ki fektet ennyi időt és energiát egyetlen estébe? És minek?

Rágódsz. Mit nem vettél észre, hogy szophattad be ezt a Trójai vírust? Pörgeted a beszélgetések mondatait, visszaolvasod a chatelést, a maileket (mazochizmus level 3). Nem, nem képzelődtél, és igen, itt is meg itt is te mondtad, hogy: hahó, hova rohanunk! Leginkább nézel ki a fejedből, bár a bizalmatlanságod és a paráid ismét, újult erővel akkorára nőttek, hogy nem egyszerű kilátni mögülük. Valójában ez a legkárosabb az egész szublimálásban. OK, a szex nem számít, semmire sem visszajelzés, bizonyíték, de akkor az agyad, a humorod sem kell tovább? Vagy ha hiszel annak a pár orgazmusnak, akkor a lényed olyan taszító, hogy szeretők sem lehettek? Lehetne win-win szitu, de most csak te vagy a lúzer.

Rád telepszik egy mélyről jövő szomorúság, ami nem abból fakad, hogy konkrétan az a férfi hiányzik (bár egész megszoktad az elmúlt hetekben), hanem, hogy ennyire nem számít, te mit gondolsz, érzel, és még magyarázatra sem méltat.

Az sunnyog, akivel azt hitted, hogy őszintén és lazán beszélgetsz, baromi nagyokat röhögtetek, fel tudtátok dobni egymás lekókadó hangulatát. Csak kérdések vannak.

Az „enyém” végül, napok múlva, amikor rákérdeztem, hogy, ugye, éles elmémmel jól raktam össze: a rég lefixált programra nem kell készülnöm (születésnapja volt), végül egy kifogás kíséretében mailben megírta: rájött, hogy nem akar komoly kapcsolatot, én meg igen (!?!). Nem mintha szégyen lenne, ha akarnék, de még csak erről sem volt szó. Pontosan tudta, hogy mit nem akarok (sumákságot), és hogy nem hiszek a szó teremtő erejében. Hogy attól lesz komoly a kapcsolat, hogy most kijelentjük: na, innentől akkor. Nő akartam lenni, és hagyni, hogy jól érezzük magunkat. Persze, naná, bántja az egómat az is, hogy még csak el sem tudtam dönteni, akarnám-e.

Szóval egy „beszélhetünk, találkozhatunk még”, udvariasnak tűnő kibújás, és résnyire nyitva hagyott kiskapu után próbálhatom kiverni a fejemből őt, meg azt, hogy még akad pár dolog, amit szívesen kipróbáltam volna vele…

Nem tudom, hogy melyik a jobb, de hallottam olyanról is, aki szintén hosszú hetekig tartó fűzés és „hűdeőszinték vagyunk”-nak látszó mondatok után, szeretkezést követően leugrott cigiért, és még fel is szólt kaputelefonon, hogy siet vissza. Azóta is...

Szerintem van egy külön autópálya a hirtelen szublimáló férfiaknak, ahol gyorsulási versenyeket rendeznek. Nem lehetne, aköré emelni a kerítéseket?

Ango

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Kenny Eliason