–

Egy hét múlva olimpia!

Kéthétnyi masszív éjszakázás, körömrágás, zászlólengetés, könnyes Himnusz-éneklés, teli torokból üvöltés (már amennyire ez hajnali négykor lehetséges) – vagy épp dühös és tehetetlen káromkodás vár ránk. Ránk, sportot, sportolókat szerető, tisztelő, követő emberekre, akik négyévente teljes extázisba esünk, szívvel-lélekkel drukkolunk, örülünk és szomorkodunk. Úgy összpontosítjuk energiáinkat a képernyő felé, mintha a csakragyógyító telemágus szocializált volna bennünket a képernyőn keresztüli szurkolásra.

Több szempontból is hátrányos helyzetből indulunk most Rióval kapcsolatban.

Egyrészt régen szívtuk meg ennyire az időeltolódást, aminek köszönhetően hajnali háromra kell felhúzni az órákat (nekem Londonban csak kettőre, yeah!). Márpedig Hosszú Katinkát, Cseh Lacit... és egyáltalán mindenkit élőben szeretnénk látni. Másrészt a Zika-vírus, a közbiztonság, és a nyílt vízen versenyző sportolókat érintő szennyezettség komoly aggodalmat ébreszthet mindenkiben, aki az embert is látja, nem csak a sportrobotot. Ezek azok a közvéleményt leginkább foglalkoztató témák, melyeket kiegészítettek olyan apróságok, minthogy az ausztrál csapat egy része nem volt hajlandó beköltözni a faluba, mert eldugult lefolyók, bűz és kosz várta őket. Egy közeli szállodában várják, hogy befejeződjenek a munkálatok.

A világ már úton Rióba

A magyarok első csoportja – köztük az úszókkal – már útnak indult, így a magyar kontingens számára a szállást és infrastruktúrát előkészítő néhány fős delegáció is kint van Brazíliában. Beszámolójuk szerint a szervezők folyamatosan dolgoznak a hibák kijavításán, és a versenyzők már kifogástalan körülmények között várhatják a megmérettetéseket.

Próbálják nyugtatni a kedélyeket, bennem mégis erősen keveredik a pozitív és negatív izgalom.

Lelkes vagyok... és várom, közben viszont aggódom, mert egyáltalán nem érzem, hogy sikerült volna megugrani azt a lécet, amit négy éve az angolok állítottak föl.

Nem érzem megnyugtatónak azt a tényt, hogy másfél hónappal az olimpia előtt kiraboltak egy ausztrál paralimpikont, és azt sem, hogy még mindig erősen kifogásolható a víz minősége azokban az öblökben, amelyekben a vitorlásversenyeket, nyílt vízi úszást és a triatlon megmérettetéseit rendezik. Persze a dugulást el lehet hárítani, a mocskot ki lehet takarítani az utolsó pillanatban, de mi van, ha csak akkor és ott derül ki, hogy mégsem olyan felkészült a biztonsági szolgálat? Vagy épp a vízben található és többször is kimutatott szuperbaktériumok súlyosan megbetegítenek néhány sportolót? Vagy csak a játékok után derül ki, hogy pontosan milyen valós következményei vannak a tudósok vészjósló figyelmeztetéseinek, amelyeket már hónapokkal ezelőtt közzétettek?

Örülni akarunk!

Nagyon nagy szüksége lenne most a lelkünknek egy olyan közösségi élményre, ami egy kis időre elfeledtetné velünk a világban zajló kegyetlenkedéseket.

Olyan jó volna egy picit önfeledten örülni, megkönnyebbülni, hogy vannak még hősök a világban, hogy van egy esemény, ahol nem számít a vallás, a nemzetiség, a bőrszín... csak a teljesítmény.

Igen, nekem sem őszinte a mosolyom, amikor begépelem ezeket a szavakat. Egyre nehezebb szeretni ezt a világméretű cirkuszt, amiben megkérdőjelezhetetlen emberi teljesítményeken szórakozunk napról napra, és lerójuk tiszteletünket a mérhetetlen mennyiségű munka előtt, amelyet elvégeztek ezek a modernkori gladiátorok. Közben pedig ott cseng a fülünkben a McLaren-jelentés, amely egyértelműen bizonyította az orosz sportolók rendszerszintű doppingolását, ennek következtében úgy tűnt, hogy Putyin elvtárs harci lovai nem vehetnek részt a játékokon. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság végül nem mert bevállalni egy ekkora sportdiplomáciai ugrást, úgyhogy speciális kritériumokkal, de megadta az indulási jogot az orosz versenyzőknek, kivéve az atlétákat, őket teljes egészében eltiltották. Persze szó sincs róla, hogy csak az oroszokat érintené ez a kérdés, egyszerűen ők kerültek célkeresztbe... vagy ők csinálták a legnyilvánvalóbban.

Ezek után elég nehéz abban a hitben ringatni magunkat, hogy tiszta és teljesítmény-alapú az egész verseny.

Már nagyon régóta nem az, de nekünk, nézőknek nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk, vádaskodjunk, gyanúsítgassunk, és habzó szájjal doppingot kiáltsunk minden kiemelkedő eredmény után. Ezért nem érdemes olimpiát nézni. Békéljünk meg a gondolattal, hogy vannak versenyzők, akik tiltott szereket alkalmaznak, vannak köztük, akik lebuknak vagy már le is buktak (és mégis ott vannak a játékokon), és vannak köztük, akik nem.

Nincs olyan szer a világon, amit ha egy fotelban ülő szurkoló bekap, akkor másnap olimpiai bajnokként ébred. Elvitathatatlan munka, lemondás, áldozat, vér és verejték áll minden egyes induló mögött.

Az, hogy ki mit kockáztat a sikerért, ki milyen kompromisszumokat hoz meg, milyen döntéseket vállal, nem a mi felelősségünk. Azoké a versenyzőké, edzőké, szülőké, szakági vezetőké, szövetségi kapitányoké, sportági főmuftiké, akik tudnak róla, asszisztálnak hozzá, támogatják vagy elítélik a tetteiket. Ha pedig megbuknak, akkor vállalniuk kell a következményeket. Mi pedig különböző szempontok alapján eldöntjük, hogy kivel szimpatizálunk, kinek a sikerét könnyezzük meg, kinek a kudarcát... és közben élvezzük a számunkra feltálalt, szépen feldíszített, hangosan beharangozott élménycsomagot, amelyet az olimpiai hangulat ad. Mert rengeteg pozitívum és boldogságforrás rejlik az önfeledt szurkolásban, a sportolók buzdításában, a versenyek alatti izgalomban és a csodás győzelmekben, amit abban a pillanatban picit magunkénak is érzünk, mintha a kiabálásunkkal, ugrálásunkkal mi is hozzátettünk volna valamit az aranyéremhez. Persze erről szó sincs, de jólesik ez a néhány percnyi illúzió.

Jó lenne, ha ez a két hét arról szólna, hogy támogatásunkról és szeretetünkről biztosítjuk azokat, akiket arra érdemesnek tartunk, akiknek szeretnénk osztozni a sikerében, nem pedig arról, hogy sárral dobálunk ellenfeleket, riválisokat, kedvencünk ellen harcolókat, hogy vélt vagy valós doppingvádakkal homályosítjuk el a szemünk előtt zajló (többnyire) nemes küzdelmeket.

Gyújtsuk meg magunkban az olimpiai lángot, és hagyjuk, hogy melegség járjon át minket, ne pedig valami pusztító tűz!

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lazyllama