-

Dávid Ibolya, fociastaikonok és a nagy, közös orgazmus

Először is Dávid Ibolya sokszor (többek között pár hete a WMN- által is idézett) mondásával kell kezdenem: Nem értek a focihoz. (Huh, és ilyenkor érzem az éveim súlyát, meg hogy vajon ezt most el kell-e magyarázni, hogy a fiatalabb generációk is értsék. De inkább rátok bízom, guglizzátok meg.)

Szóval, a foci ugyan hidegen hagy (Szentesi Évi, kérlek, ne vess meg ezért!), de szeretem az érzést, amikor több ezernyi ember eggyé válik az izgulásban, drukkolásban, örömben, boldogságban. Olyanok lesznek (leszünk), mint egy hatalmas, élő organizmus. Egyszerre szisszenünk fel, egyszerre tartjuk vissza a levegőt, hullámzunk és éljük meg közösen az öröm pillanatait. Ősi, izgató, élő, már-már szexuális öröm ez. Egy kollektívan megélt orgazmus a legjavából. S míg persze a zsigeri örömök egy igazi honleányt is maguk alá gyűrnek, azért nem lehet nem észrevenni, hogy a foci egy valódi popkulturális jelenség.

A focisták ikonok, kamasz szobák falát borítja a poszterük, kisgyerekek cserélgetik kártyákon a kedvenceiket, és tévésorozat szól a focistafeleségekről.

Van focista, aki azzal kerül be a hírekbe, mert épp a haját igazította, amikor inkább az ellenféllel kellett volna törődnie. A dizájnercuccok, a tetoválások, a hajviselet – mind-mind a cirkuszi előadás része, ezért is üdítő, ha van egy focista, aki tizenéve hordja ugyanazt a (na jó, reméljük, csak ugyanolyan) szürke mackógatyát. Ő egy közülünk, a nép egyszerű gyermeke, akit kinéznének a menő fitneszteremből, aki a régi dorkóját kapja magára, ha leszalad kosarazni a haverokkal.

Ő az, aki miatt még élhet bennünk a remény, hogy a foci nem csak a pénzről szól, és hogy lehet különcködni, lehet saját döntéseket hozni, és nem feltétlenül kell a (divatos, menő) nyájjal tartani.

Ezért én a szürke mackógatyával vagyok!

Mi több, szeretnék egy társadalmi mozgalmat is, ami a szürke mackónadrágságot emeli jelképpé. Aki szürke mackót hord, annak nem számítanak az évek, nem számítanak az elvárások, ő mer kiállni az elvei mellett, hosszú távon gondolkodik, és képes kompromisszumokat kötni. A szürke mackógatyások nem gondolják, hogy csak az aranyérem létezik, ők megünneplik az ezüstöt, sőt a hatodik helyet is. Ők tudják, hogy néha elkerülhetetlen a kudarc, hogy vannak helyzetek, amikor a másik rúg gólt, de képesek arra, hogy továbblássanak az orruk hegyénél, kétszer 45 percnél, 4 évnél. A szürke mackógatyások tudják, hogy a legújabb stadion is csak annyit ér, mint az emberek, akik benne játszanak, és hogy azok vagyunk, amivé a tetteink tesznek minket.

A szürke mackónak van egy női oldala is. Ez azt hirdeti, hogy nem kell ahhoz új ruhát venned, hogy jól érezd magadat a bőrödben.

A mackógatya fittyet hány divatra és elvárásokra, viszont azt kéri tőled, hogy arra figyelj, amit csinálsz. A mackógatyásoknál nem számít a kor. Egy negyvenes lehet pont annyira jó, mint egy húszas vagy harmincas.

De az egészben mégis az a legjobb, hogy mindahhoz, amit a szürke mackóalsó jelképez, nincs is szükség szürke mackóalsóra.

Markovits Ramóna