Tudom, hogy bírod, ha így hívlak. Nevetsz rajta mindig. De vannak más neveid is: anyámnak hívlak, amikor felbosszantasz, édesnek, ha nagyon gyorsan kell, hogy gyere hozzám.

Mentünk haza a kórházból műtét után, ülni se bírtam, nemhogy állni. Te pedig szorgosan nekitoltál a kerekesszékkel minden szegélynek. Sziszegtem az összes ütközésnél, alig vártam, hogy a kocsihoz érjünk, és lefekhessek a lehajtott ülésre. Nem haragudtam rád az apró koccanásokért, tudtam, azt akarod, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Az ülés persze nem volt lehajtva, „Na, majd én” – mondtam magamnak, és  akkora lendülettel zakóztam hátra, amekkorával izomból meghúztam a kart. Te pedig nevettél. Annyira kacagtál, hogy nem bírtunk elindulni, még a könnyed is kicsordult azon, ahogy egyszerre eltűntem a kocsi hátsó ülésén. Hálás voltam azért a nevetésért, Kisanya. A hegektől alig bírtam utánad csinálni, de belőlem is kibukott a kacagás, és együtt mulattunk egy jót a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzeten.

Így nevettük ki a kopaszságot is, meg együtt röhögtünk a halál szemébe, az pedig megijedt. A hülye halál azt hitte, velünk fog packázni. Emlékszem, mikor először nyírtad le nullás géppel a hajam. Karácsony volt, másmilyen karácsony, és már csak néhány csomó maradt a koponyámon, melyekhez én rettentő módon ragaszkodtam. Hiába ébredtem minden reggel hajszálakkal a számban, ragaszkodtam azokhoz a ronda kis csomókhoz: „Kisanya, még ne vágjuk le.” De te hoztad a gépet, rendíthetetlen voltál, nem sírtál, úgy csináltál, mintha ez teljesen természetes volna, hogy egy anya kopaszra nyírja a felnőtt lánya fejét. Azt mondtad, milyen szép, különben is sokkal jobb így, mert úgy nézek ki, mint az a híres énekesnő, aki a Nothing compares-t énekelte valamikor a kilencvenes évek elején.

Aztán eltelt egy év, annyi minden történt. A kezelések felzabáltak, de mi minden egyes nappal jobban szerettük egymást. Igazából hálás vagyok a ráknak, mert lett egy anyám, egy olyan, aki azelőtt nem volt, de mindig álmodtam róla, hogy így legyen. Húsz éve, mikor elváltatok, gyűlöltelek. Otthagytál minket, és én hosszú ideig nem bírtam megbocsájtani, amit tettél. Rossz évek voltak azok, kóboroltam a nagyvilágban, kerestelek téged, de nem találtam azt az anyukát, akire vágytam, aki eltűnt a gyerekkorommal együtt. Aztán közömbössé váltam, egyszer azt is mondtam: „Nem sírnék, hogyha meghalnál.” Ennyire buta voltam, látod, Kisanya?

Most egyáltalán nem hasonlítok arra az énekesnőre, aki azt a híres slágert énekelte valamikor a kilencvenes évek elején. De nem bánom, mert nem is akarok már szép lenni, én, aki mindig szép voltam. Azt tudod, ha te most nem lennél velem, már nem élnék, már réges-régen feladtam volna? Te vagy a gyógyítóm, erősebb gyógymód vagy, mint a sugár, amit a csípőmre lőnek. Együtt nevetünk a halál szemébe, ugye, Kisanya?

 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection